Hétvégi interjú - Simonyi Ottó mesterlövész hobbija a szakmája

A szerző a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán végzett a gépesített lövész szaktanszéken, össz fegyvernemi parancsnoki szakon. Az ezredes a Terrorelhárítási Központ Műveleti Igazgatóságának főtanácsadója, kiemelt feladata a mesterlövész-kiképzés vezetése, tervezése, szervezése. Lövészként ő az etalon Magyarországon minden fegyvernemben, kivételes tehetsége kivételes szorgalommal párosul. 

- Hogy lett a lövészet a hivatása? 

– Kisgyerekkoromban megtetszett, és természetessé vált. Mindig volt bennem megfelelés magam felé, és ehhez megtaláltam ezt a sportot, amely nekem életforma is. Fejjel mentem a falnak évtizedeken keresztül a főnököknél. A legalján kezdtem, hosszú évekig a legalacsonyabb beosztásban szolgáltam rendőrként. Az újításokat mindig bevettük a képzésbe, akkor is, ha nem engedték. Később mondták, hogy jó, maradhat. De ezt mind túl kellett élni, fel kellett vállalni. Akkor úgy tűnt, nem okos dolog, visszatekintve látszik, mégis az volt. Folyamatosan a fejlődés igényével mentem előre, és sikerült magam köré toborozni olyan fiúkat, akiket ez érdekelt, beleálltak ebbe, és ugyanilyen mellszélességgel vitték tovább. Kialakítottam egy magot, amely szétszóródva az országban rendvédelmi vonalon be tudta csempészni ezeket az ismereteket a képzésbe, amelyek aztán természetessé váltak, és bennmaradtak.

 – Az ember azt hinné, hogy egy újító embert támogatnak a főnökei, hiszen számukra is dicsőséget hoz, de nem. Vajon miért van ez? 

– Voltak olyan főnökeim, akik rájöttek erre, észrevették, hogy ez jó, ők biztattak, hogy csináljam. Ezek a dolgok, mondjuk úgy, hogy nem követik a szabályzat minden pontját, és innentől ez eleve nem szeretendő. De mindig felvállaltam, csináltam, ha nem lehetett, arrébb mentem, és újrakezdtem. Ha követtem volna mindig mindent, lehet, hogy sokkal magasabb beosztásban lennék, de nekem ez az élet tetszett, és tetszik most is. Azok közé a rendőrök közé tartozom, akikről Amerikában azt mondják, hogy a hobbijuk a szakmájuk, és a hobbijukat fizetik. Az oktatásban paradigmaváltás volt: a mai fiatalokat másképp kell tanítani. 

– Ön mit tapasztal? 

– Az én korosztályom még máshogy tanult. Nagy szigorúság volt, nagy fegyelemmel, hosszú éveket öltünk egy tanulási folyamatba a klasszikus lövészetnél. Ma ez nem működik. A fiúk számítógépes játékokon nőnek fel, megváltoztak a készségek. A digitális eszközöket kiválóan kezelik, de a nehéz, koszos eszközkezelést, ami a lövészettel jár – beleértve a fáradtságot és éhséget is – sokkal nehezebben viselik és nehezebben tanulják. A pillanatnyi koncentráció jól megy, de a hosszú távú összpontosítás, ami fizikai erőkifejtést is igényel, számukra nem annyira szeretett és keresett. Más módszert kellett választani. Sokkal rövidebb időt kell rászánni, mint a régimódi oktatásban. Azokat az elemeket, amiket korábban alapvetőnek tekintettünk lövészetoktatásban, nagyrészt ki is kell hagyni. Eszközre oktatunk. Annak az eszköznek a pontos kezelését oktatjuk a legegyszerűbb módon – „Csak csináld!” –, ami a tanuló kezében van, és az oktatás végére érti meg, hogy miért is úgy kell kezelni. Az elején rögösebb az út, mert más mentális és koncentrációs folyamatra kell megtanítani, gondolkodni és cselekedni egy fizikai terhelés alatt. 

– Előfordul, hogy valaki közben megszereti, és elkezd más fegyverekkel is foglalkozni? 

– Ha tudunk sikerélményt adni, akkor megszereti, akkor olyan embereket kapunk, akit érdekel, és magától tanul. Az a nehéz, hogy valakit rávegyünk, hogy magától kezdjen tanulni. Ha sikerül rávenni, onnantól szabad az út. De százalékos arányban ez nagyon kevés. – Kevesebb vagy több fiatal marad ma bent így a szakmában? – Régen úgy történt, hogy fizettek volna azért, hogy bennmaradhassanak és csinálhassák. Most, ha fizetnek nekik, akkor sem csinálják. Ez egy nehéz szellemi és fizikai munka. Sok időt, energiát, pénzt, életet kell adni bele, akár a magánélet rovására. Versenysport. Az edzőtábor, a folyamatos felkészülés, mindez munka, tanulás mellett, rengeteg időt vesz el. Minden szabadidő a lőtéren vagy az edzőhelyzetben telik el. Nincs magánélet. A hétvége a versenyzésé, a lőtérmunkáé, a tanulásé. Pont olyan, mintha valaki versenybiciklis akar lenni. Semmi különbség nincsen. Nagyüzem. 

– A lövészet mellett valamilyen edzésre szükség van-e, hogy az állóképesség meglegyen? 

– Attól függ, melyik szakágát választja a lövészsportnak. Ha a dinamikus szakágát, akkor mozogni kell, a fizikai állóképesség nagyon fontos. Azt javaslom, hogy saját súlyos edzésrendszert alkalmazzon, aki gyakorol. Nem kell tömeget növelni, mert ezzel a szenzomotorikus képesség szétesik. Minél többet tölt valaki edzőteremben, annál rosszabbul fog lőni, és nem fogjuk tudni megtanítani sem, mert az izmai, testfelépítése nem fogja engedni a finommotoros munkát. Atléta alkatú emberek lehetnek a lövészetben nagyon jók, mert sokféle mozgásformát végre tudnak hajtani, és a testük hozzáalakul a választott lövészeti ághoz.