Határnyitás 20 éve: Köszönjük, Magyarország!

Érett a nyitás, de azt 1989. augusztus elején még senki sem gondolta, hogy szeptember 11-ére virradóra hetvenezer kelet-német menekült előtt nyílik meg a vasfüggönytől éppen csak megszabadult magyar határ, a szabadság határa. 

Pozsgay Imre akkori államminiszter így emlékezik: „Óriási volt a nyomás, Nyugat-Magyarországon teljesen felfordult az élet, menekültek tízezrei portyáztak, szökési alkalomra várva... Felvettük Kohl kancellárral a kapcsolatot, jeleztük, hogy majd virágnyelven közöljük a dátumot”. Pozsgayék nem tudhatták, miként sül el az akció, hiszen Moszkvából mély hümmögés volt a válasz. Igaz, a nyet sem hangzott el... Horváth István, hazánk akkori NSZK-beli nagykövete a részletekről: „Gőzerővel dolgoztunk a jogi megoldáson, kértük a nyugatnémet vezetést, hogy hassanak Honeckerékre. " Azt üzenték vissza nekem, hogy hatnának, de az NDK szóba sem áll velük... 

Tényleg kiélezett helyzet volt, mert Magyarországon még 120 ezer szovjet katona állomásozott. Végül bezárultak a jogi kapuk, egyedül maradtunk. 

Jött az esős időszak, valamit lépni kellett. Horn Gyula külügyminiszter formálisan még tárgyalt keletnémet kollégájával, Fischerrel, de a Németh-kormány közben eldöntötte: megnyitjuk a határtVirágnyelven jeleztük a Nyugatnak, hogy mi készül. Mégpedig úgy, hogy a kiengedés előtt három nappal a televízió Hét című műsorában elhangzott egy alig burkolt célzás.” A világpolitika csendben maradt, hagyta a magyar vezetést. Nagyszerű pillanat volt ez, a függetlenség ritka pillanata. 

Az előzmények 1989 májusáig nyúlnak vissza. Akkor szokatlanul sok keletnémet turista jelezte balatoni nyaralási szándékát. Az NDK titkosrendőrsége, a Stasi ugyan szűrte őket, de így is ezrek áramlottak a már szabad levegőjű Magyarországra. Egy apa és fia visszaemlékezése: „Leszállítottak a határon és azt kérdezték, miért nem jó nekünk otthon. Nyolc órán át várakoztattak, többször kihallgattak. 

Az volt a szerencsénk, hogy a fiammal mindig ugyanazt mondtuk. Majd felengedtek a vonatra. Budapest a szabadságot jelentette.” Júniusra gyakorlatilag megtelt a Balaton, és ezrével érkeztek az NSZK-beli rokonok is. A tó környékén élők közül nagyon sokan ekkor alapozták meg életre szóló gazdagságukat, a nyugatnémet márka ugyanis aranyat ért. Ez pedig dőlt az országba. Az NDK vezetése naponta jelentette fel a Németh-kormányt Gorbacsovnál „helytelen és a Varsói Szerződés tagállamait megosztó politikája” miatt. A fő gond azonban nem ez volt – a liberalizálódó Magyarország még belefért a peresztrojkaképbe –, hanem a vasfüggöny elbontása. Tulajdonképpen ez rendítette meg a kommunista Gólemet. 

Augusztusra nyilvánvalóvá vált – állítólag az USA elnöke, Ronald Reagan is a magyar helyzetről szóló CIA-jelentéssel kezdte a napot –, hogy valami nagy dolog készül. 

Aztán 19-én Sopronpusztánál hétszáz keletnémet rohant át a piknikezők között Ausztriába, az őrök nem nyitottak tüzet. Időközben a nyugatnémet nagykövetség felfüggesztette munkáját a „lehetetlen körülmények miatt”. 

Szeptember elején a nyugatnémet szociáldemokraták (SPD) vezetője, Karsten Voigt kijelentette: „Hálával tartozunk a magyar népnek. Az NDK pedig tűrje el, hogy Magyarország a hideg előtt kiengedi a menekülteket.” Ekkorra már áldatlan állapotok jellemzik a térséget, főleg a soproni főút mentén. 

Egy szemtanú: „Mást sem látni, mint kibelezett Trabikat és Zsigulikat. A nagycenki csomópontnál láttam határőröket és munkásőröket posztolni, bámulták a menekülteket, de nem szóltak nekik. A kópházi kocsmában elmesélték, hogy itt járt egy pesti ürge és azt mondta, pár nap múlva 5–25 ezer keletnémet érkezik, akiket majd kiengednek...” 

Miután a magyar kormány meghozta döntését, arról is gondoskodott az akkor még csöndben működő titkosszolgálatai révén, hogy kiszivárogtasson. Így a Stasi-ügynökök is tudtak a szándékról, és jelentették is. Ám az NDKvezetés Gorbacsov passzivitása miatt tehetetlenné merevedett. Háborút meg nem indíthatott a baráti, szocialista állam ellen... 

És eljött a nagy nap. A kormány vasárnapi döntése értelmében éjféltől az érvényes útiokmánnyal rendelkező keletnémetek átléphették az osztrák–magyar államhatárt. Azonnal áramlottak a trabantos sorok Bucsu irányába is. 

A menekültek többségének életkora alig érte el a húsz évet. S miközben a hivatalos keletnémet sajtóban már csak „embercsempészek” voltak a magyarok, a menekültek sírva köszönték meg a döntést. Az első kocsi, amely legálisan érkezett az átkelőhöz, egy Trabant volt. Benne hét fiatallal. „Kérem, ne fényképezzen, a bátyám otthon maradt”, mondta egyikük a riporternek. Majd egy szőke hölgy kiabált ki a kocsi ablakán: „Nem éltünk rosszul, de nem volt szabadság, és ez a legfontosabb!” Aztán megálltak a sorompónál, már csak két perc az éjfél. Ez is eljött: dudaszó, felemelkedik a sorompó, óriási hangzavar. Zúg a „Köszönjük, Magyarország!”, meg a „Good bye DDR!” Ováció, taps, hangos zokogás. Egyre többen levakarják a felségjelzés két betűjét a kocsiról, így csak a D marad: Deutschland. 

A magyar vámosok és határőrök visszafogottak. Schachendorf, Csajta. Az út mellett sátrak, a menekülteket élelemmel, forró teával és hétszáz schillinggel várják. Az utóbbi az osztrák állam ajándéka, benzinre. Éjjel fél egy, a nagyobb tömeg már átzúdult, de még jócskán érkeznek a magyar oldalról. „Kelet- Berlinben lakom, Pesten dekkoltam, majd átjöttem ezzel a 30 éves járgánnyal”, mondja egy férfi, aki nem felejti el megköszönni a határnyitást. 

Egy csajtai lakos is nyilatkozik: „Pánikmentes a menekülés. Van már ebben rutinom, ötvenhatban is itt voltam. Akkor többen jöttek, szinte elsodortak minket. Nem tudom, mi lesz ebből, hiszen az oroszok még maguknál vannak. Szerintem bármi lehet.” Fél kettő, elfogytak a kelet-németek. Ezért is kelt feltűnést egy érkező fekete Mercedes. Néhányan úgy vélik, valami fejes lehet. A kocsi vezetője közlékeny: „Kocsmáros vagyok, uram. Az autó éppen húszéves. Azért jöttünk el az asszonnyal, mert nem engedtek egyről a kettőre jutni. Azt meg végképp nem bírtuk ki, hogy nem utazhatunk.” Ez utóbbit szinte mindenki említi. Kiváltképp egy frissen befutó fiatal csoport. Egymás szavába vágva panaszkodnak: „Este nyolckor bezár az ország, szunya van, maximum tévé. Higgye el, az NDK a világ legunalmasabb országa... 

Nálunk magyarőrület van, óriásit nőtt az országuk presztízse. Jó most magyarnak lenni, drukkolunk, hogy győzzenek.” Éjjel kettőre már minden csendes. A határnyitással országunk felgyorsította a szocialista közösség bomlását. S amikor 1989. szeptember 11-ére virradóra az utolsó menekültnek int a határőr, már tény: az első tégla kidőlt a Falból.