2010.12.15. 09:52
Az élelmiszer-termelés és fogyasztás fenntarthatósági alapkérdései – dr. Gyulai Iván (x)
A környezet eltartóképességét meghaladó használatnak egyértelműek a következményei, de a legtöbbször ezek időben késleltetve jelennek meg. A túlzott használat abban nyilvánul meg, hogy a környezet nem képes regenerálódni, a használat üteme meghaladja az újrakeletkezés idejét. Ma több, életünkhöz nélkülözhetetlen erőforrás túlzott használatának is tanúi vagyunk.
Az egyik ilyen terület a nem megújuló energiahordozók kimerülése, mivel a használatuk sokszorosan meghaladja újrakeletkezésük sebességét. Elgondolkodtató, hogy az emberiség által elfogyasztott 12 milliárd tonna olajegyenértéknek megfelelő energiahordozót, milyen más forrásokból fogjuk előteremteni, miközben vészesen csökkennek tartalékaink, és úgy tűnik, hogy már elértük az olajkitermelési csúcsot.
De az un. olajcsúcs jelenséggel szinte egyenrangú probléma a talaj-csúcs jelensége. A Földön a teljes szárazföldi terület 149 millió négyzetkilométer. Ebből művelt terület 20 millió hektár, és ezen belül szántóföld 7.1 millió hektár. A Földön jelenleg 6.8 milliárd ember él, amely szerint egy főre kereken 0.3 ha művelt terület, ezen belül 0.1 ha szántó jut. Nem túl nagy, ha arra gondolunk, hogy egy tíz méterszer száz méteres táblán kell minden egyes embert szántőföldi növénnyel, vagy annak termékével jóllakatni. Ráadásul az a lehetőség többszörösen is csökken. Évente kereken 80 millió új, éhes emberszáj kér táplálékot, miközben 1 milliárd ember éhezik, vagyis folyamatosan csökken az egy főre jutó szántóterület. Továbbá ennek eltartóképessége is romlik, mivel évente 75 milliárd tonna talaj erodálódik világszerte. Kínában az erózió üteme a természetes regenerációs képesség 57-szerese, Európában 17-szerese, Amerikában 10-szerese, Ausztráliában 5-szöröse. Ilyen ütemben 60 év alatt elfogy a termőtalaj.
Sorolhatnánk a többi gondot is, a fajok és élőhelyek kiterjedt pusztítását, a víz elszennyezését, a vízhez jutás egyre problémásabb voltát, az éghajlat változása miatt fellépő szélsőségeket, amelyek mind-mind a természettel való együttélés megbomlását példázza. Ezt a tarthatatlan viszonyt legszemléletesebben az ökológiai lábnyom koncepciója mutatja. Az ökológiai lábnyom teljes környezethasználatunkat mutatja be területnagyságban kifejezve, beleértve az általunk elfogyasztott energiát, erdő-, és termőterületet, és az igénybe vett lakóterületet. Ma minden egyes földlakó 2,7 globális hektár földterületet vesz igénybe életének fenntartásához, miközben Földünk ökológiai kapacitásai csak 2,1 hektárt szolgáltatnak fejenként. Az egy főre jutó ökológiai deficit elérte a 0,6 globális hektárt.
Érdekes tény, hogy a szúróbotos technológiát alkalmazó természeti népek mezőgazdálkodása a befektetett energiát a nyert energiában több százszorosan kapja vissza, az intenzív mezőgazdaság a fejlett országokban pedig a befektetett energiával szemben, a költséghatékonyság ellenére csak mintegy 2-3 szorosát könyvelheti el nyereségként. Az energiamérleg tehát kedvezőtlenebb a fejlett technológiák esetén.
A helyzet fenntarthatatlan, mivel jelenleg egyharmaddal nagyobb bolygót használunk, mint amekkoránk van. (Ha a Föld minden lakójának életszínvonalát az USA átlaghoz igazítanánk, akkor 32 Földre lenne szükség). Ez csak úgy lehetséges, hogy a jövő nemzedékek, gyermekeink elől fogyasztjuk el azokat a javakat, amelyeket majd ők szeretnének elfogyasztani, hogy megéljenek. Vagyis az ő lehetőségeiket szűkítjük, és ez az eljárás ezért nem felel meg a fenntarthatóság követelményeinek.
Mindig, amikor valamiről ítéletet mondunk a fenntarthatóság szempontjából, azt kell néznünk, hogy a vizsgált kérdés vajon szolgálja-e a közjót, jövő nemzedékek esélyeit, és megőrzi-e a Föld eltartó képességét. Az élelmiszer-termelés és a fogyasztás egészéről, annak jelenlegi domináns módja miatt ez nem mondható el. A ma versenyképesnek minősülő iparszerű mezőgazdaság nem összeegyeztethető a többfunkciós, ökológiai mezőgazdaság környezeti és társadalmi teljesítményelvárásaival. A környezetre, a munkaerő foglalkoztatására, a magas minőségre figyelmet fordító ökológiai gazdálkodás többletköltsége versenyhatékonyság-rontó tényezőként jelenik meg. Az egyre erőteljesebb elmozdulás a gépesítés felé, a természeti erőforrásokat rosszul beárazó szabályozás és az ezért olcsónak tekinthető üzemanyagok miatt az emberi munkaerő alkalmazása egyre több munkafolyamatban válik versenyképtelenné, ezért szükségszerűen csökken az agrárgazdaságban dolgozók száma.
Másként fogalmazva: az ágazat versenyképessége nem tűri el a még oly alacsony bérekkel fizetett munkaerőt sem. A környezeti károk helyreállításának, valamint az ágazatból kiszoruló ember szociális terheinek költségét, mint külső társadalmi költségeket a „közös kassza”, a költségvetés viseli. Az e közös költségeket elhárító iparszerű termelés versenyképesség-növekedése így a közösség egészének „versenyképessége” rovására valósul meg. Ilyen körülmények között a termelés gazdasági hasznait a befektető élvezi, kárait pedig a társadalom egésze viseli.
A fenntartható társadalomban nem a magánvagyonok szélsőséges gyarapodását, a társadalom egészét kifosztó verseny dominál, hanem az emberek visszatalálnak természetes gyökereikhez, újratanulják a környezettel és az egymással megvalósuló együttműködés szabályait.
A projekt címe: „Zöld hullám – Dunántúl” (KEOP-6.1.0/B/09-2010-0014)
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg.
További információ: www.okoregio.eu
