Egy ember, két kitüntetés, 30 év sportélet

Mikor került először kapcsolatba az egyetemmel?
1976-ban kezdtem tanulmányaimat a Szombathelyi Főiskolán és ekkor kezdtem el ugyan itt kézilabdázni is. A tanulmányok befejeztével Celldömölkön tanítottam, majd 1981 augusztusában kerültem vissza, mind az intézménybe, mind pedig annak sportegyesületéhez is. Gyakorlatilag 1983-tól vagyok folyamatosan oktató, illetve tanító.

Először milyen szerepeket töltött be a főiskolán?
Az egyesületnél kezdtem, mint módszertani vezető, 2 év után pedig iskolai és népi játékokat tanítottam. Egy rövid ideig kézilabda edzősödtem, majd részt vettem egy sportmenedzser képzésben, ezek után pedig a rekreáció irányába szakosodtam. 6 éven át voltam a rekreáció tanszék vezetője, majd a szervezeti átalakítások után, a sportközpont élére kerültem, mint igazgató.

Ön szerint minek köszönhető, hogy ezt a két nívós elismerést is megkapta?
Már főiskolai hallgatóként is nagyon aktív voltam, ami oda vezetett, hogy az olimpiai ifjúsági delegáció tagjaként részt vehettem a moszkvai olimpián. Egy felejthetetlen élmény és nagy motiváció volt ez életem hátralévő szakaszára. Folyamatosan vezettem sporttáborokat is. 1981 óta a „Gyere velünk, csináld velünk!” játékos sportvetélkedő vezetője vagyok, s épp most készülök a diákolimpia városi döntőjére. Ezen felül, március 20-án Egerben, huszadik alkalommal vezethetem a Magyar diáksport szövetség által szervezett játékos sportverseny országos döntőjét 1400 néző előtt.

Hatalmas elismerést jelentenek a nemrég Önnek ítélt díjak. Mit gondol erről?
Az élet néha produkál ilyen helyzeteket. Most egyszerre gondolt rám a város és a megye vezetése is, ezúton is köszönöm mindkét testületnek, de azért ez egy hosszabb alkotás eredménye.

Úgy tűnik rengeteg munka és kitartás eredményei ezek az elismerések. A városi sportélet mely területén vállalt szerepeket?
Nagyon sok területen dolgoztam itt a városban: az iskolai diáksport, a városi szabadidősport illetve az egyetemi szabadidősport területén. Ezzel egy nagy keresztmetszetet fogtam át, s arra külön büszke vagyok, hogy az óvodáskorosztály részére is több alkalommal szerveztünk játékos vetélkedőket. Ez a tevékenység egy hosszú élettapasztalat munkáján alapul, és valószínű, hogy emiatt gondolhattak rám a két díj kapcsán. Erkölcsileg is és egyéb szempontból is jól esett, ez motivációt és erőt adott.

Jelenleg könnyebb megszervezni egy szabadidős sportrendezvényt, mint 10-15 évvel ezelőtt?
A probléma mindenhol az anyagi forrással van, nem a lelkesedéssel. Az iskolák jönnének, több alkalommal is, de nem tudjuk azokat a háttereket biztosítani, melyek szükségesek lennének. Gondolok itt a teremre, a megfelelő sportszerekre, versenybírókra, közreműködő személyekre, melyekért csak nagyon keveset tudunk fizetni. Ennek a gátja, hogy az a normatív rendszer, ami korábban működött - az iskolai és az egyetemi sport támogatására – ma már nincs. Vallom kedves kollégám, nagyon jó barátom - Isten nyugosztalja - Polgár Béla tanár úr szavait: „Amíg az iskolai sportot nem teszik helyre, addig nem várható változás!”.  Én úgy gondolom, hogy ide kellene erőket, anyagiakat invesztálni, és akkor jöhetne létre egy innovatív tevékenység, a diáksport területén.

Ez lehetne egy kiindulópont a sportélet újbóli fellendítésére?
Még mindig vannak jól felkészült szakemberek, testnevelő tanárok, diáksport vezetők, akik jelenleg még tettre készek lennének. Azonban úgy érzem, hogy az utolsó szakaszban léptünk. Még pár év, és a lelkesedés elfogy. Az egy nonszensz helyzet, ha például elviszek egy iskolai csapatot versenyezni, akkor az óraszámomból levonnak, és negatívumként kezelnek. Legalább az ezzel járó tevékenységet, befektetést el kellene ismerni. Annál jobb motiváció nincs, amikor a gyerekeket el lehet vinni más iskolákkal versengeni, a focitól kezdve a sportjátékok tárházán keresztül egész a floorballig, vagy épp a korcsolyapályán való jeges játékokig. Nagyon sok sport lehetőségre lehet a gyerekeket ösztönözni, motiválni, de ehhez a feltéteket is meg kell teremteni.

Amikor ennyi nehézség és akadály áll a szervezés és kivitelezés útjába, mi jelenthet még motivációt egy szervezőnek?
Március 9.-én rendezünk a hátrányos helyzetű gyerekeknek egy sportrendezvényt, itt az egyetem csarnokában. Ez is egy kihívás. Ide más típusú feladatok kellenek. Ezekhez a srácokhoz másképp kell viszonyulni. Itt a finomkoordináció, az emberi kapcsolatok szerepe kerül előtérbe. Náluk nem lehet keményen szabályozni, vagy fegyelmezni, mint más rendezvényeken. Egy kicsit a pozitív ráhatás elvét, a magatartás attitűdöket kell elővenni és alkalmazni. Nagyon összetett, és nagyon izgalmas feladat ez, komplett pedagógiai, pszichológiai tevékenység. Sokan ezt nem ismerik el, és nagyon mérges vagyok, amikor még mindig ilyeneket említenek, hogy” torna” óra, illetve „torna” tanár, mert igenis a testnevelés nagyon magasztos tevékenység, ahol a biológiai szférájába lépünk be a gyerekeknek, és ez magas szintű anatómiai, élettani és pszichikai előképzettséget kíván.

Mit gondol, a mai testnevelésképzés megfelelő arra, hogy a lehető legjobb képzettségű tanárokat adja a társadalomnak, akik nem mellesleg képesek lennének ezt a vonalat is továbbvinni?
Azt hiszem válságát éli ma Magyarországon a testnevelő képzés, illetve a sportszakember képzés. Remélhetőleg az új felsőoktatási törvény bizonyos dolgokat a helyére tesz. Nagyon szerencsétlen dolog, hogy sportbeli előképzettség nélkül sokan bekerülhetnek testnevelő szakosként főiskolákra, egyetemekre. Kívánnivalót hagy maga után a szakmai tevékenység is. Számomra elképzelhetetlen, hogy edzésprogram, versenyprogram nélkül, valaki megfelelő szintű testnevelő legyen, és el tudja sajátítani a szakma alapjait. A testnevelés lényege a küzdelem, a sport, a felkészülés, a gyakorlati ismeretek alkalmazása, annak visszaadása, megmérettetés a csapatsportokban és az egyéni versenyekben. E nélkül nem működik. A kettő csak így lehet teljes és egész, és így egészítheti ki egymást.

Horváth Zoltán tanár úrnak jó egészséget, munkájához pedig kitartást kívánunk.