Géza és Meggie: a zene a kapocs

-  Nem jó dolog szlusszpoénnal indítani a beszélgetést, általában a végére szokás hagyni, én most mégis ezt teszem  - kezdi a beszélgetést Szabó Tibor, a Weörös Sándor Színház színésze Horváth Meggie énekeshez fordulva.

- Meggie hogy van az, hogy még negyvenéves sem vagy és nagymama leszel? Meggie először grimaszol, majd mosolyogva válaszol: Tizennyolc és fél éves voltam, amikor megszületett Eszter lányom, aki most anyuka lesz.

Olyannyira anyuka lesz, hogy bármelyik pillanatban csöröghet a telefon, menni kell a kórházba. A telefon aztán nem csörren meg az előadás alatt, de ne szaladjunk ennyire előre. A SzínházSzerda előadásán vagyunk, ahol most a színtársulat egyes tagjai hívnak vendégeket. Horváth Meggie mellett ott ül Peltzer Géza is. Kettejük neve az elmúlt tizenhárom év alatt összefonódott a francia sanzonnal. Meggie énekel, Géza harmonikázik. De hogyan is indult a történet?

- Még  Savaria Szálló-beli a történet. Egy festékkereskedő cég tartott vevőszolgálatot, és a télikertben felállítottak egy Eiffel-tornyot papírból. Ott kellett egy fellépést megcsinálni, felhívtam a Meggie-t, hogy tud-e sanzont énekelni, azt mondta nem. Én meg azt válaszoltam, akkor majd most megtanulsz -  így Géza. A közönség nevet, Meggie bólogat, igen, ő is így emlékszik a történetre. Aztán Tibor meséli el, hogyan találkozott Peltzer Gézával és Meggievel.

- Nem olyan régen, két éve, hogy ismerjük egymást. Az előadóestemhez kerestem zenészeket és énekest, amikor ide kerültem. A szálak hozzátok vezettek  - emlékezik vissza Tibor. Aztán a beszélgetés alkalmával még többször előkerül a történet, kiderül, mindkét vendég számára maga volt a borzalom az a fellépés.  - Szörnyű érzés volt másfél órán keresztül úgy ülni a bárszéken, hogy nem mocorgok, nem kommunikálok a közönséggel, tudod jól, én nem ilyen vagyok. Nekem lételemem a nevetés, a mosoly és persze a mocorgás - meséli vígan Meggie, aztán kemény és nehéz időszakról kezd mesélni, a gyerekkoráról.

- Hatan vagyunk testvérek. Nagyon szegény körülmények között nőttünk fel, de nem panaszkodom. Édesapámat négy éve veszítettem el, édesapám nekem az isten  volt. Annyi élményem van a legmeghatározóbb talán mégis a következő: a szüleim gyári munkásként dolgoztak, nem volt semmink. Már majdnem iskolás lehettem és emlékszem nem volt a házban áram, merthogy nem tudtuk miből fizetni. Apám kiment a kertbe, elemlámpával, mert az még volt, szedett egy tál ribizlit, összekeverte idebenn porcukorral és a gyertya fényénél megvacsoráztuk. Aztán az ölébe vett, és elővette a szájharmonikáját.

Egy pisszenés nem sok, annyi nem hallatszik most a kávézóban. A csend az úr néhány pillanatig, aztán Tibor felocsúdik, hallgassunk egy kis zenét!  Előkerül a harmonika, Meggie feláll, s a mosoly ismét kiül az arcára: azt csinálja, amit imád  énekel, Edith Piaf Nem bántam meg semmit című dalát...

A dal kicsit oldja a hangulatot, majd Tibor kérdez: honnan jött a művészi pálya, nálatok mindenki ezzel foglalkozik?

-  Á, csak én vagyok ilyen aberrált  - harsányan felnevet, majd folytatja is: már kicsi korom óta vonzott a színpad. Mindenben részt vettem, amit csak el tudsz képzelni, na persze a komoly dolgokat kivéve. Ahol idétlenkedni, szavalni, énekelni kellett, én ott voltam. Egyébként vannak nálunk normális szakmával rendelkezők is a családban. A testvéreim közt van asztalos, logisztikai vezető és bíró is.

- Kérdezzél már engem is, ne csak mindig a Meggiet! -  szólítja fel Géza Tibort, aki láthatóan zavarban jön,  ennek hangot is ad, majd így felel: hölgyeim és uraim, Géza személyében akasztják a hóhért.  Hát akkor kérdezzük az újságírót. Te már nagypapa vagy?

- Nekem három fiam van, a legidősebb harminc éves, de azt mondja, nincs még fészek, hova tegyem le a tojásaimat?
A nevetés után a történet ennyiben marad, majd a hangszerekről beszélgetnek.

- Tulajdonképpen a fuvolán kívül minden hangszert meg tudok szólaltatni, állítólag harmonikán meg még jól is játszom. Gyerekkoromban egyébként nagyon utáltam. Gondolj bele: beat-korszak, mindenki gitározott, én meg harmonikáztam. Arról nem is beszélve, hogy nagyon nehéz, s nekem folyton cipelnem kellett a zeneiskola és az otthonom között. Ebből a szempontból irigyeltem a fuvolásokat.

Fuvola helyett ismét a harmonika és Meggie hangja szólal meg. Méltó zárásként csendül fel a Ha én rózsa volnék című szerzemény. 

Peltzer Géza és Meggie tizenhárom éve zenélnek együtt

Meggie-nek ezenkívül van két saját zenekara is, a Sixters, és az Epizód. Azt mondja, a kőszegi garázsuk a minden. Ott születnek a dalok, ott éri utol az ihlet, s nem utolsó sorban, minden zenekedvelő barát ott találkozik. A garázs legjellegzetesebb pontja mégis a hatalmas hűtő, amelyben egyetlen dolognak van helye: a sörnek.