A Haladás nem tudta legyőzni a Debrecent (beszámoló, fotók)

A Debrecen idegenben egy góllal legyőzte a Haladást a labdarúgó Soproni Liga 22. fordulójának szombati első mérkőzésén, ezzel ideiglenesen a tabella élére ugrott. 

Soproni Liga, 22. forduló:
Szombathelyi Haladás - DVSC-TEVA 1-2 (0-1)

Szombathely, 7000 néző, V: Solymosi
gólszerzők: Kenesei (60.), illetve Czvitkovics (32., 63., utóbbit 11-esből)
sárga lap: Molnár (81.), illetve Komlósi (74.) 
    
Szombathelyi Haladás:
Rózsa - Schimmer (Andorka, 90.), Guzmics, Kuttor, Csontos (Skriba, 39.) - Rajos, Molnár, Vörös-  Sipos, Kenesei, Oross
    
DVSC-TEVA:
Poleksic - Bernáth, Komlósi, Mészáros, Fodor - Dombi (Rezes, 91.), Varga, Katona, Czvitkovics - Oláh (Dudu, a szünetben), Szilágyi (Spitzmüller, 88.)

Előzmények

Lopjunk a nagyoktól, a pettyest, a bőrgolyót és a ketrecet feltaláló, halhatatlan, születetett nagymesterektől: a kezdés előtt rögtön megállapítható volt, hogy a körülményeken és a közönségen semmi nem múlt. Napsütéses 22 fok, kellően motivált publikum, továbbá billiárdasztal simaságú gyepszőnyeg fogadta a csapatokat, sportriporterként bizonyosan beledünnyögtük volna a mikrofonba, hogy minden adott egy jó meccshez. (Azt most ne fejtsük meg, hogy milyen lehet az ellenkező helyzet, valami olyasmi, hogy például a Debrecen hazahúz sonkát főzni, a Haladás játékosai tojást festenek, a nézők pedig lesik a három, nyuszi-jelmezes játékvezetőt az üres gyepen, továbbá a város sportért felelős alpolgármestere reklamáló sms-eket küld a bűnös médiának, az MLSZ-nek, valamint magának a Nyúlnak: dr. Weer Hase, a germán Hiedelem nevű városban lakó lény.)

Esélyek: Csank és a kacsák, Dudu és Hegyi Iván

Mivel nem sportszakmailag közelítettünk a találkozóhoz (meghagytuk a labda gömbölyű és a bármi előfordulhat, ha győzelemre törünk alapvetéseket az olümposzi magasságokba emelkedett übermájereknek) nem készítettünk elemzéses diagnosztikát. A Haladás utoljára 1:1-et játszott a Vasas vendégeként, ami alapvetően nem rossz, ha viszont hozzávesszük, hogy tíz emberrel egyenlített az utóbbi időben nem túl tigris hazai brigád, nos, akkor már kicsit fejvakarós a szituáció. A Debrecen szerdán pótolt egy korábbi meccset, 2:1-re megcsapta Csankkal szárnyaló ZTE. (A mesterről a sportlap kiderítette, hogy évente 200 meccset néz meg, ehhez csak annyit tudunk hozzátenni, hogy anno élőben sikerült megtekinteni a magyar-jugoszláv1:7-es sorscsapást, melynek előestéjén a szóban forgó szakvezető kettő, biztató alakzatban repülő vadkacsát látott. Tehát vagy kiirtottak Zalaegerszegen az összes récét, vagy Csank János azóta más alapokról közelít a labdarúgáshoz.) A szerdai meccs embere a debreceniek Dudu nevű csatára volt, gólt lőtt, helyzeteket hagyott ki, majd a 92. percben magára vállalta a sorsdöntő tizenegyest – Hegyi Iván nyilván valamilyen frappáns címben örökítette volna az utókorra az eposzokba kívánkozó tettet. (Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt a támadó a kispadon kezdte a Haladás-meccset.) Ezzel együtt több kulcsemberét is nélkülözte a vendégcsapat.

Első félidő: szenved és gólt kap

A találkozó úgy kezdődött, hogy egyik csapat sem lépett támadólag, a kapuk abszolúte nem forogtak veszélyben, pedig nagyon jól el tudtuk képzelni, ahogy csuklós tengelyen pörögnek a kapuk, mint szélmalom motollái. A vizuális katasztrófát (nézhetetlen) együttesen idézte elő a két csapat, a Debrecen olyan bombabiztos állásokat épített ki, hogy azokon még képzett kommandók is nehezen jutottak volna át. (Amúgy voltak, őszintén csodálkoztunk a bejáratnál ácsorgó zöldsapkás, fekete ruhás osztagon, kerestük is John Wayne-t, mint vezénylő tábornokot.) A Haladás nem tudta feltörni a reteszt, így aztán bő húsz percig azt találgattuk a kollégákkal, hogy a pálya szűk a passzokhoz, vagy a passzok nagyon izék. A Haladás csatárai vergődtek a védők szorításában, a publikum pedig az Oross nevű támadót csesztette permanensen, akit valami miatt nem kedvelnek. Többek között azért sem, hogy miatta szorult ki Andorka Péter, aki az NB II-ben számolatlanul termelte a gólokat (gólipari szaktekintély, gólgyáros és gólzsák), viszont most csak csere. Nos, ebben a szakmai vitában nem tudunk állást foglalni, azt láttuk, hogy Oross támadót folyton futtatni akarták a többiek (nem ment annyira neki, mert rendre legyorsulták), viszont fejjel verte a hajdúsági toronydarukat – azt meg ugye földi halandó nem tudhatja, hogy mi a feladat és a taktika.
A Debrecennél például nagyjából annyi volt az elején, hogy Polekszics kapus tért ölelő kirúgásokkal dobta támadásba a csatárokat – a távol-keleti harcművészetek megjelenése óta ismeretes, hogy néha az egyszerű dolgok a célra vezetőek. Aztán fociztak is az enyhe mezőnyfölénybe kerülő debreceniek, és csak azért nem vezettek előbb, mert Czvitkovics radarszint alatt lopakodó szabadrúgását valahogyan bemérte és leszedte (kiütötte) Rózsa kapus. A csatár másodszorra azonban közelebb ment a kapuhoz, és jobbról pontosan lőtte telibe a hosszú sarkot. Lehetett volna 2:0, sőt három oda is, előbb Oláh lövésnél Rózsa bravúrral tett arról, hogy a gólba tartó löket megmaradjon a biztató kísérlet szintjén. Majd maga Dombi Tibor tűnt fel teljes költői magányban a védősor mögött. A feladat annyi volt, hogy egy jó átvétel után touchdown jellegű gólt helyezzen el a hálóban – a rossz labdaérintés után viszont már emelni lehetett, mint Gyuri bácsinál a pókerben, de nem jött össze az all in. A Haladás ráébredt, hogy így valószínűleg elveszíti a találkozót, és több aktivitást mutatott. Kenesei úgy került helyzetbe, hogy Polekszics kapust saját embere döntötte halomra, ám a váratlan tömegjelenet mindenkit meglepett, még a támadót is, így mellé pöckölt. Oross félfordulatos lövése a publikumnak is tetszett, és valamennyit emelt a csatár gyalázatos népszerűségi indexén.

Szünet: éljenek a csajok!

Örvendeztünk egy kicsit, hogy nőiesedik a sportújságírói szakma: egy fekete démon mellé egy nyúlánk média-leopárdot is kapott az elgyötört hazai firkász-szakasz szemrevételezésügyileg. A reklámblokk további érdekességeket tartogatott: a SZOVA Zrt nyilvánvalóan jól átgondolt marketingkoncepció keretében népszerűsítette két szolgáltatását: a langymeleg áprilisban téli emlékeket idéző műjégpályát, valamint az egyelőre még zárva tartó Tófürdőt, amit ugyebár naptár és nem időjárás szerint szoktak kinyitni valamikor június közepén.

Második félidő: harcol, egyenlít, befúj

Az egybegyűltek őszinte örömére nagy iramban kezdte a Haladás második félidőt. Két szögletet is csúful benézett a Debrecen védelme. Az elsőből azért nem lett gól, mert Molnár és Kuttor egymást zavarta az ötös és feles sarkán, így aztán az előbbi az utóbbi bokájába bombázott bele lövés gyanánt. Másodszor Oross támadó fejelte a háló tetejére a beadást, egyáltalán nem volt meglepő, hogy negyedóra után kiegyenlített a hazai csapat. A harmadik beívelésnél sem állt a helyzet magaslatán a védőalakzat, a hazatérő vadkacsáknál is hosszabban szálló labda az ötösön Kenesei előtt landolt, ő pedig az ilyen ajtó-ablak szituációkat nem szokta elhibázni.
A megérdemelt egyenlítést követően három perc múlva visszaállt a különbség, ugyanis a Haladás tizenhatosán belül ártatlan helyzetben az egyik védő (Guzmics) kezére pattant a labda. A játékvezető az állótribünnel egyetemben nem látta az esetet, a taccsbíró az fedett lelátóval együtt viszont igen. Mit lestél, te baca, ordította egy kétségbeesett drukker, aki nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, hogy a baca mellé egy tájnyelvi szótárt is mellékelni kéne, mivel ezt a kifejezést a mothossal, a pekedlivel egyetemben nem nagyon ismerik a megyehatáron kívül.
Amíg a fél a Haladás a játékvezetőt győzködte a hands paragrafusainak átgondolásáról, addig a csereként beállt Dudu elvállalta volna a tizenegyest, és valóságos Activity-showt vágott ki, amiért nem hagyták neki, nem értjük, hogy miért volt ennyire rideg és szívtelen a debreceni kispad. Czitkovics viszont kegyetlenül bevarrta a jó irányba mozduló Rózsa keze mellett a labdát sarokba.
A maradék időben küzdött az egyenlítésért a Haladás, viszont egyre jobban szembeöltő volt, hogy a magabiztossá váló Debrecen erővel is jobban bírta a zárószakaszt, továbbá a hazai csapat jobbára ívelésekkel és átlövésekkel próbálkozott, míg a vendégek nem szégyelltek bekkelni saját térfelükön. A közönség ekkor már azzal volt elfoglalva, hogyan cserél és miként nem cserél Csertői mester – itt már elvesztettük a fonalat. Mindenesetre elfogult zsurnaliszta-drukkerként azért szorítottunk, hogy ne vesztes meccset kelljen nézni, mert az lesújtó bír lenni és lélektani szempontból sem jó, mert otthon feszültségoldásként óvatlan és ártatlan csokinyulak füleit rugdossuk le, ami tisztességtelen, társadalompolitikailag inkorrekt magatartás. De sajnos, maradt az 1:2, a Debrecen nem engedte kiénekelni a szájából a sajtot, ezt a képet úgy mindenki képzelje maga elé, hogy ül tizenegy piros mezes csóka a felső kapufán,  tizenegy zöld-fehér róka  pedig lentről fűzi, mint túrasurranót.

Sajttáj, mi nyolc és mi mennyi?

Lezúztunk a médiaterembe, a kötelező sajtótájékoztatóra, épp akkor toppantuk be, amikor a sporttévé riportere negyvennyolcas csapásszámmal álkérdést nyomott az Debrecen edzőjének, Herczeg Andrásnak az orcájába. Nyolcig számoltuk a helyzeteket az első félidőben, kezdődött a tényfeltáró felvezető állásfoglalás, ezen mélyen elgondolkodtunk, mert négynél tovább nem jutottunk, továbbá a sansz az még nem gól, de hát nem is értünk a futballhoz, ellentétbe a szakma mércéjét magasra tevő és azt örökösen megugró szaktekintélyekkel szembe. Mindenesetre Csertői mesternek is sok volt a nyolc, elég markánsan ki is fejezte ezt kamerán kívül, később lehiggadva arról beszélt, hogy felvették a versenyt a Debrecennel, hajtottak, de kikaptak, viszont kellettek volna az élcsapatok elleni pontok. Outsiderként nagyjából ugyanezeket gondoltuk – az már nehezen megítélhető kívülről, hogy mennyi van a csapatban, illetve miként képes (vagy milyen okok miatt nem bír) a siker és a kudarc közötti, nem túl széles sávon áttáncolni a győzedelmes oldalra élcsapatok (magyar szintű) ellenében.
















VN fotók: Kiss Teodóra