Weöres Sándor Színház: Jordán és Dömötör pályázata

Részlet Jordán Tamás pályázatából:

A pályázat elejéből:

Már csak babonából is úgy kezdem ezt a pályázatot, ahogy azt 2002-ben a Nemzeti Színház igazgatói pályázatában tettem. Így hangzott: „Mindennek az Egyetemi Színpad az oka”. Ebből a mondatból fejtettem ki a színházzal kapcsolatos legfontosabb gondolataimat. Ezek lényege az, hogy én a ’60-as években, érettségi után, nagyon fiatalon megismerkedtem egy HELLYEL, ahol magas színvonalú színházi munka folyt (Universitas Együttes – Ruszt József, számos európai fesztiválon való részvétel és díj). A színház mellett ugyanakkor jelen volt mindenki, aki számított valamit az akkori magyar társadalomban. Művészek és az akkori rendszerrel elégedetlen gondolkodók keresték ott egymás társaságát, zenét hallgattak, filmet néztek, tudományos előadásokon vettek részt együtt, a világ megváltoztatásának igényével értékes vitákban provokálták egymást. Én akkoriban ezt a teljesség egészének éltem meg. Csak a nevekre visszagondolva is bele lehet borzongani (Nagy László, Latinovits Zoltán, Mensáros László, Cseh Tamás, Bródy János, Koncz Zsuzsa, Sándor György, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Kaláka).

Tehát sejtjeimbe ivódott a meggyőződés, hogy a Színház nem csak az előadásoknak ad otthont, hanem hatékony helyszíne a találkozásoknak, beszélgetéseknek, tartalmas együttléteknek. Akik ebben nem hisznek, azoknak naponta ismételgetni kell Sándor Pál – Garas – Kern elkoptathatatlan mondatát. „Egyedül nem megy...”

Az irányomban érzett minimális empátia kell annak megértéséhez, hogy miért akarom/akartam ilyen megszállottan a szombathelyi Weöres Sándor Színház megalakítását és működtetését. Az empátia ahhoz kell, hogy valamennyire megértse e dolgozat olvasója: létezik olyan belső indíttatás, mely felülírja az általában megszokott racionális meggondolásokat. Ha szemérmetlennek tűnik is a magam alábbi méltatása, szempontjaim megértéséhez azonban nem tudom megkerülni, nem lehetek oktalanul óvatos. A rám vigyázó ismeretlen hatalom elkényeztetett engem szakmai életem során. Nem írom le tételesen, feltételezem, hogy akik most ezt olvassák, tudják; helyet és időt rabló lenne díjak felsorolása, számos színházi tagság (valamennyi meghatá- rozó szerepet töltött be a maga idejében), fesztiválok, színházak létrehozása, sikeres film-, rádió- és televíziós szerepek hosszú sora.

Mi ez a szombathelyi mánia? A pályázatom legfontosabb feladata ezt megértetni. Miért van ez a csököttnek látszó ambíció, hogy színházat hozzak létre és működtessek, ott, ahol az korábban még nem volt?

Megmagyarázom. A színház világában én misszionáriusnak érzem magam. A legnagyobb sikereim mellett is azt éreztem minden esetben, hogy nekem fontosabb küldetésem van, nem elég az, amit éppen csinálok. A tehetségemmel, tapasztalatommal, tiszta pillanataimban meghallott „felső sugallat” ösztönzésére olyan feladatot kellett keresnem, amely többet jelent egy adott közösségnek, mint a jó előadások sora. Sok eseménnyel, találkozási lehetőség segítségével meg kell értetni, akivel csak lehet, hogy a társadalom kulturális igényének megváltoztatáshoz mindenkire szükség van, nem szabad, hogy a jövő generációja azt a már jól ismert és sajnálatos közönyt kapja örökségül, amely jelenleg jellemzi világunkat, nem szabad azt hinniük, hogy nincs egyéni felelősségük a világ menetének alakulásában.

Azért választottam Szombathelyet, túl azon, hogy kevés kedvesebb város van Magyarországon, mert itt még nem volt korábban színház, elölről lehetett kezdeni az építkezést.

Merész mondat következik: misszionárius vagyok.

„A hittérítő (vagy misszionárius) olyan személy, aki valamilyen vallás, vallási szervezet képviseletében saját vallására igyekszik téríteni a más vallásúakat. Hittérítő általánosan elfogadott értelemben az, aki a pogányok kereszténységre térítésén fáradozik. Ilyenek a misszionáriusok.”

Csak be kell helyettesíteni a szavakat. Nem valamely vallás vagy vallási szervezet, hanem az előadóművészet, a színház képviseletében szeretném megtéríteni azokat, akik azt hiszik, hogy a kultúra nem tartozik szervesen az életükhöz. Rá kell döbbenteni őket, hogy a már csak az anyagiakról szóló sivár világukból úgy tudnak megmenekülni, ha lélekben értékesebbé válnak, ha ez a belső erő alkalmassá teszi őket, hogy érzékenyek legyenek a szociális gondokra, hogy egymásért tenni kész közösséget tudjanak kialakítani.

Miért Szombathely? Mert itt nagy szükség van a fent leírtakra. Sok barátom úgy tekint erre a vállalásra, mint egy öngyilkos kalandra. Miért nem csinálom ezt Budapesten? Ostoba kérdés. A misszionáriusok nem kívánkoznak a Vatikánba. Nem is találnák meg az életük értelmét. Nekem Szombathelyen kell dolgoznom, mert úgy tapasztaltam, hogy itt nagy szükség van rám/ránk.

Eddig az elmélet, a továbbiakban tények és adatok segítségével beszámolok arról, hogyan néznek ki a fent leírtak a gyakorlatban, hogyan teltek/telnek a szombathelyi „misszionáriusok” munkás hétköznapjai.

Elöljáróban fontos leszögezni, hogy én már szombathelyinek vallom magam, a lakcímkártyám irányítószáma 9700, akár csak a velem együtt élő családtagjaimé is, kisfiam itt jár iskolába.

(...)

 A pályázat végéből:

Az eddigi rövid múlt gazdag eredményei alapján lehet remélni, hogy egy újabb öt éves ciklus beteljesítse mindazokat a célokat, melyekért a Weöres Sándor Színház létrejött. Ennek eredménye egy pezsgő szellemi életet élő város lehet, ahol a civil társadalom a színház agora – fórum –találkozóhely szerepének köszönhetően aktívan részt vesz a közéletben, érzékenyen reagál minden őt érintő problémára, a kíváncsiság és a tenni akarás élhetőbb aurát teremt. Szombathely szeretnivaló polgárai értékesebb, gazdagabb színesebb életet alakíthatnak ki, élhetőbb, barátságosabb, nyitottabb lehet a város. Szombathely közel kerülhet álmához: ismét a „Nyugat Királynője” lehet.

Gyerekkoromban egyszer végignéztem, hogy a fecske hogyan építi a fészkét. Lebilincselt a látvány. A fecske pihenés nélkül dolgozott, hihetetlen szorgalommal igazgatta csőrével a növényi szálakat, tapasztotta össze azokat. Szájtátva figyeltem és döbbenten megértettem akkor valamit a világból. A fecskét nem érdekli, hogy az ő fészke szebb legyen, nagyobb legyen, mint a többieké. Nincs benne semmi a fészekrakók hiúságából. A génjeibe az a parancs van beépítve, hogy az ő fészke tökéletes legyen a tojásrakáshoz és az abból kibújó fiókák első napjaihoz. Nem érdekli, nem érdekelheti, hogy a többiek fészke milyen, senkitől nem vár dicséretet, elismerést.

Mi, emberek ezzel másképp vagyunk. A hiúság és az annak köszönhető versenyszellem deformálja, megzavarja a tiszta, odaadó működésünket. Nem tudunk eléggé figyelni magára a fészekre.

Én, annyi mindenen túl, már rendelkezem azzal, amely ösztönként a fecskéknek születésüktől tulajdonuk. Már nem törődöm semmi mással, csak azzal a dologgal, mely a fentiekben missziónak volt aposztrofálva.

Ha további öt éven át a helyemen maradhatok, Szombathely olyan színházigazgatóra talál bennem, aki csak a fészekkel törődve megállás nélkül hordja, tapasztja a szálakat. Hogy a fészek tökéletes legyen. Nincs már más feladata az életben.

Jordán Tamás pályázata itt elérhető

 Forrás: szinhaz.hu

Részlet Dömötör Tamás pályázatából

"A kérdés az, hogy ki mit ért színház alatt.

Számomra elég hamar kiderült, hogy Szombathelyen az emberek nagy része ÉPÜLETET ért színház kifejezés alatt, mintha egy múzeumról volna szó. Színházat a tizenkilencedik századi értelemben. Nincs ebben semmi csodálkozni való, olyan, mint egy gyermekkori trauma felnőttkori megnyilvánulása. Az ember arra vágyik legjobban felnőttként, amit gyerekként nem kapott meg, és ez határozza meg az érzelmi viszonyait, és a tudatalatti működését. Miért viselkedne máshogy egy közösség? Szombathelynek egy idő után presztízskérdés lett, hogy legyen színháza, vagy legalábbis a szándékra való törekvés kifejezése időről-időre fontosnak látszott - a politika részéről is.

1990-ig, a rendszerváltozásig érvényes lehetett ez az igény, mármint egy tizenkilencedik századi színházi épület (forma) megteremtése, már csak azért is, mert a magyar színházi életben nem nagyon volt más érvényes forma, vidéken pláne nem.

Még a legendás "kaposváriak" is kötött, kőszínházi formán belül robbantottak a nyolcvanas években. A fővárosban, bár létezett alternatív színházi kezdeményezés, de a rendszerváltás után felszabadult az addig elfojtott energia, és a kőszínházon kívüli stuktúra látványos fejlődésnek és gyarapodásnak indult. Ez az új helyzet szakmailag izgalmasabb és frissebb közeget teremtett rögtön, és ez a folyamat még nem zárult le. Bár a kultúráért felelős politikai szereplők ma nem az alternatív működésnek kedveznek, de meggyőződésem, hogy a kísérlet a színházak színházépületbe való visszaszorítására - nem fog sikerülni. Egyszerűen megváltozott a közönség befogadási igénye, a kommunikációs robbanás, amely az internet megjelenésével lejátszódott és játszódik most is, a színházi formára éppen olyan hatással van, mint a kommunikáció többi ágára.

A színház úgy lehet versenyképes, ha képes integrálni más (új) kommunikációs formákat (eszközöket) és képes integrálódni a kommunikáció különböző formáiba.

Érdemes lett volna még egyszer átgondolni, hogy a huszonegyedik század elején nem kihasználhatóbb-e egy univerzális tér, amelyben bármilyen kommunikációs forma gyakorolható, mint egy tizenkilencedik századi forma, kukkolós nagyszínpaddal és egy vendéglővel az épületben".

Dömötör Tamás teljes pályázata itt elérhető