2017.03.16. 10:01
Dr. Goda Imre Arany Jánosról, a legnagyobb magyar balladaköltőről
Szombathely - A Genius Savariensis Szabadegyetem hallgatói dr. Goda Imre irodalomtörténész, nyugalmazott főiskolai docens előadásával emlékeztek Arany János születésének 200. évfordulóján az egyik leggazdagabb szókincsű költőnkre, a neves előadó szerint a magyar nyelv és a magyar vers legnagyobb mesterére, a legnagyobb magyar balladaköltőre.
Arany a Kisfaludy Társaság pályázatára beküldött Toldi című elbeszélő költeményével nemcsak győzelmet aratott, hanem egyszerre közismert is lett, legfőképpen pedig elnyerte Petőfi Sándor barátságát, aki versben üdvözölte őt:
„TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre! ..."
A Petőfi-korszak volt az ő aranyos tavasza – mondta Goda tanár úr, és idézte a költő fiának, Arany Lászlónak szavait: „Természetük sok ellenkező vonása, mint két fogaskerék egybevágó küllő kerekei illeszkedtek egymáshoz, ami az egyikben hiányzott, a másikban benne volt." Leveleikből végigkísérhető mindkét költő, Arany és Petőfi emberi és írói fejlődése, láthatja az olvasó, miként gondolkoztak a forradalomról, a szabadságharcról, milyen művészetet hagytak maguk után: mindketten nyertek ebből az igazi, szoros, ám csak néhány évig tarthatott barátságból.
Fotó: Tátrainé Kulcsár Irén
Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben Arany János munkássága lassabban bontakozott ki. „Költészetét élete adataival összehasonlítva azt tapasztaljuk, ha enyhül felette az ég, óriási termékenységgel dolgozik, majd egy varázsütésre elernyed, visszaroskad a tehetetlen elégedetlenségbe, nincs lehetetlen az akarata számára, csak az akarata lankad el időnként" – fejtette ki e lényeget a tudós előadó a közönségének.
Arany azok közül való, akik az utókort örökre bizonytalanságban hagyták, akiket folyvást újra értelmeznek, akiknél érezhető, hogy művészetük és tehetségük között széthajlás van.
A világosi fegyverletétel után a költő kis kitérőkkel Nagykőrösre költözik, ahol ő is „küzdelmet énekel". Petőfi szava a csaták forgatagában fogant, harsogott. Arany a maga belső küzdelmeit írja le: ebből az időszakból, a nagykőrösi felhőkorszakából származnak nagyobb művei. Lelki válsága akkor kezd felengedni, amikor verseiben már nem saját lelkének fájdalmas húrjait zendíti meg, hanem rátalál arra a műfajra, amelyben epikus hajlamához híven tárgyiasíthatja érzelmeit. Ez a műfaj lesz a ballada. A képek és érzések szinte követelték a balladaformát, a nemzeti önfenntartás eszközei voltak Arany kezében – hívta fel a hallgatóság figyelmét az irodalomtörténész.
Ki ne értette volna meg a Szondi két apródjából az elesett hősök mártíriumának magasztalását és örök életüket, vagy A walesi bárdok énekéből az erőszak tehetetlenségét az eszmével szemben? Hatalmas lelkesedés fogadta ezeket a verseket, Arany János a nemzet elnyomói feletti erkölcsi felsőbbrendűségét és nagyságát ünnepelte benne.
Szeretett leányának, Juliskának 1865 decemberében bekövetkezett váratlan és gyötrelmes halála mélyen megrendítette Aranyt, a tragédia hatására több mint egy évtizedig költői lendülete megtorpant, elhallgatott. 1877 nyarát családjával a Margitszigeten töltötte, és akkor szökkent új virágba költészete. A Gyulai Páltól kapott kapcsos könyvébe írta a tölgyfák lombja alatt őszi virágzásként megszületett verseit, az Őszikék versciklust. A versekben saját fájdalmát énekli meg, e kései lírája az őszi ember lelkének csodás fényű tükrét tárja elénk, egy része emlékidézés, másik része búcsúzás, be nem teljesült vágyainak, álmainak búcsúztatása, mint az Epilógus, a Mindvégig és a Tölgyek alatt című versek. 1879-ben elkészült a Toldi szerelme című elbeszélő költeménye is, tizenkét énekben; első kiadása két hónap alatt elfogyott.
Életének utolsó éveiben gyakran emlegette örök barátját, Petőfi Sándort:
„Álmaimat gyakran látogatod most is,
Rég sír fedez, oh de nem nyughatol ott is,
Ha ugyan jámbor kéz teneked sírt ásott
S nem temetetlen bolyg földi alak-másod..."
(Harminc év múlva /1879. január 23.)
Még megérte költőtársa szobrának leleplezését, majd 1882. október 22-én örökre lehunyta szemét. Halála nemzeti gyász volt, temetésén tízezres tömeg állt a Magyar Tudományos Akadémia előtt, koporsójánál az egyetemi ifjúság adott díszőrséget az irodalom nagy tanárának.