Álmaink bércei - Jáki gyerekek a Felvidéken

Az utazásra nem csak nagy izgalommal, de kobakunkban sok-sok előzetesen összegyűjtött ismerettel és ajándékcsomagokkal indultunk. Csoportokban tablókat készítettünk, külhoni magyar társainknak macit varrtunk, kis bemutatkozó műsorral készültünk.

Uniós tagságunknak köszönhetően szinte észrevétlenül gurultunk át az Szent Erzsébet hídon Szlovákiába. Miután felelevenítettük Révkomárom városának történelmét, tiszteletünket fejeztük ki a nagy mesélő, Jókai szobránál és a magyar és szlovák népdalokat összegyűjtő Bartók házánál. Az Európa Udvarban lelkesen fényképeztük a különböző országok építészeti stílusjegyeit viselő épületeket.

Mikszáthfalvára egy jó palócról szóló novella soraival gurultunk be. Az emlékház és temetőlátogatás mellett a korabeli népi játékok kipróbálása tette emlékezetessé e helyet.

Kékkő várának látogatása során nagy reneszánsz költőnkről, Balassiról való megemlékezésen kívül, a kékkő kémiai összetételére és a környező dombok történelmi diófáinak eredetére is fény derült.

A második napot kicsit kevesebb irodalomi, de annál több természetismereti élmény, mondhatjuk csoda tette emlékezetessé. A Gombaszögi-barlangrendszer mindenkit lenyűgözött különleges sztalaktit, sztalagnát képződményeivel, a néhol 2-3 méter hosszúságú szalma cseppkőivel.

A rozsnyói magyar nyelvű Fábry Zoltán Alapiskolában kölcsönösen bemutattuk egymásnak iskoláink képzési rendszerét, majd közvetlen beszélgetés után átadtuk nagy szeretettel készített ajándékainkat.

Waldmann Dominik Krasznahorka várvédője Fotó: Dobos Józsefné

Szepes várának domboldalán a kelta ló kőből kirakott sziluettje hívogatott bennünket. A mellette lévő dombocskán Szent Kriza kápolnájának és egy apró gejzírként működő forrásnak a felfedezése jelentett különleges élményt. Kénes illatának és ízének emlékét, máig is orrunkban és nyelvünkön érezzük.

Folytatva utazásunkat az Andrássy család kastélyához érkeztünk, melynek már a parkja lenyűgözött bennünket. A kastély belső díszes terei, bútorzata, kárpitjai úgy éreztük szinte még őrzik a kastélylakók ujjlenyomatait. A különleges, ritkaságszámba menő trófeák a Nagymagyarország, és más földrészek állatvilágát tárták elénk.

Szálláshelyünkre utazva még megmásztuk a pár éve leégett, és újjáépítés alatt álló Krasznahorka várának meredek domboldalát. Az Európai Uniós forrásoknak köszönhetően 2020-ra nyílnak meg a vár kapui a látogatók előtt, de sajnos a bennégett remekművek nélkül.

A következő napunk iglói városnézéssel kezdődött. Csontvári Kosztka Tivadar háza és Steindl Imre templomának tornya előtti orsó alakú téren megkongattuk a nevezetes kívánságharangot. Nem tudom hányan kívánták magukban azt, hogy a nyárról emlékezetes slágerszöveggel élve, ez az utazás „soha ne érjen véget, varázsolj nekem valami szépet".

A varázslat teljesült. Következő állomásunk a felvidék egyik kis bűvös varázsszelencéje, Lőcse volt. Az irodalom szelleme, a lőcsei fehér asszony, és a fekete város árnyai suhantak a városháza árkádjai alatt. Na jó, azért mókára is jutott idő, kipróbáltuk milyen a szégyenketrecen belülről nézni a világot, és rövid időre bezártuk a tanárokat is a kalodába. A Szent Jakab templom megtekintésére azért megkegyelmeztünk nekik, hisz a legnagyobb csodától, Pál mester faragott oltárának látványától mégsem foszthattuk meg őket.

Késmárk evangélikus fatemploma, soha nem látott különleges építészeti megoldásai, félhomálya és a belső teret uraló csontig hatoló hideg a közelgő tél leheletét juttatták eszünkbe. A szomszédos napfényes újtemplomban Thököly Imrére emlékeztünk. Felemelő percek voltak, mikor a Himnuszt együtt énekelve a kuruc hadvezér kriptáján elhelyeztük iskolánk nemzeti színű szalagját.

Az álmok arra valók, hogy valóra váltsuk azokat. És valóra váltak. Megláttuk a Magas-Tárta fenséges csúcsait. Ragyogó napsütésben közelítettük meg Tátralomnicot, majd láttuk a leereszkedő felhőkbe burkolódzó ködsipkás ormokat is. A lanovka, felvonó szerkezetének tanulmányozása után a bazársor kifosztásával is megpróbálkoztunk, nem sok sikerrel. Sok-sok kütyü maradt még az utánunk jövőknek is.

Selmecbánya békés századfordulós belvárosán átutazva a Bányászati Múzeumba vezetett utunk. A fiúk érdeklődve mászták meg a bányagépeket. Aztán mindannyiunkat beöltöztettek kis sárga sisakokba, földig érő zöld köpenyekbe. Kezünkbe pedig lámpácskákat véve, végig jártuk a Bertalan tárna szűk járatait. A különböző technológiákat megismerve megállapítottuk, hogy nehéz a bányászok élete.

A hosszú hazaúton vezetőnkkel és tanárainkkal átismételtük, rögzítettük a négy különleges „tanítási nap" minden élményét. Itthon térképen és tablókon folytatódott a rendszerezés. A csodálatos felvidéki tájak, városok megismerése közben rengeteg, későbbi tanulmányainkban, és mindennapi életünkben jól felhasználható ismeretekkel lettünk gazdagabbak. És álmaink bérceit is megláttuk.