Muzsikusélet

2018.07.02. 10:29

Aki zenét tanul, az legyen zsivány is

Király Boldizsár frissdiplomás harsonaművészt a zenetanulás bebarangolt ösvényeiről kérdeztük: szó esett a tanulhatatlan tanulásáról, tehetség és szorgalom ideális arányáról és a holtpontokon átlendítő kulcsmondatokról is.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni – hangzik a jól ismert nóta. Noha manapság nem az alvilág bugyraiban, hanem inkább zeneiskolákban zajlik a képzés, az, aki a muzsikus pályát választja, komoly kihívásokkal szembesül. Ez sok olyan embernek is ismerős, aki később megbánva döntését abbahagyta a zenélést, épp az ilyen cudarnak tűnő akadályok miatt. Király Boldizsárral beszélgettünk arról, hogy mi teszi a zenészt, és mi mindent talál az életében, aki fülel, és aki kottafüzeteket bogarászik.

A zenész életében több fordulópont is van, de egy biztosan: az, amikor zenélni tanulóból zenésszé válik. Szerinted mikor jön el ez a pillanat?

Nem papírhoz kötöm azt, hogy valaki zenész-e, hanem az életformához, vagyis inkább a hozzáálláshoz. Szerintem onnantól zenész valaki, amint megszületett benne az indíttatás arra vonatkozóan, hogy egy művet hogyan adjon elő. Hogyan szólaltassam ezt meg? Hogyan játsszam? Ha ezek a kérdések fölmerültek valakiben, akkor ő már muzsikuspalánta. Minden darabban azt keresem, hogy mi az, amit én ebből közvetíteni tudok, mi van benne, amit odaadhatok másoknak. Mire erre az ember rábukkan, az egy nagyon hosszú folyamat. Először csak önmagának játszik, aztán a legőszintébb közönségnek – a nagymamának és gyerekeknek –, majd kisebb-nagyobb koncerttermek látogatóinak. Ez az út egészen a nagyszínpadig: mire odáig eljutok, már annyiszor fürdettem meg a darabot, hogy a nagyszínpadra valóban tiszta legyen. Ekkor az előadás, a performansz már igazán élő.

A minap játszottad a diplomahangversenyedet a salzburgi Mozarteumban. Összesen hány évig tanultál harsonázni?

A kisebb-nagyobb megszakításokat is beleszámítva tizenkét évet töltöttem el hangszeres zenetanulással.

Ez már szép szám. Sokan azért hagyják abba a zenetanulást, mert egy idő után már nem lehet megúszni, hogy valaki naponta több órán át gyakoroljon. Miért éri meg mégis kitartani és maradni?

Azért, mert engem ez tesz boldoggá. Annak az öröme, hogy az egész folyamat végén a közönségnek – az én közönségemnek – közvetíthetem azt, amit az éppen játszott zenedarab át akar adni.

Hány százalék tehetségből, hány százalék szorgalomból áll az ideális muzsikus?

Azt gondolom, hogy kétféle zenész van: létezik az istenadta tehetség, aki – amellett, hogy szintén rengeteg kemény munkát fektet a dologba – ösztönből tudja azt, amit más nem, vagy csak tanulva. A másik típus az, aki a zenélés tanulható szegmenseit emberfeletti szorgalommal sajátítja el: ezen az úton is kivételesen magasra lehet jutni. A két típus azért nem teljesen választható el egymástól, a tehetség és a szorgalom meg főleg nem, a kettő együtt mozog. Hogy milyen arányban vannak meg valakiben, az egyénfüggő.

Milyen módon tanulhatóak a technikán túli dolgok? A színpadi kiállás, a kifejezőerő, a muzikalitás?

Ezekre vannak különböző kurzusok, órák, egyetemi szinten az ilyen jellegű képzés napi szinten része az életünknek. Fontosnak tartanám, hogy a zenetanulás kezdetétől fogva legyen jelen ez a tudományág is. Ugyanakkor van három mondat, ami bármilyen szinten és bármilyen életkorban éppen ezek fejlődését segítik elő. Egy: Amikor kimegyek a színpadra, akkor azzal az attitűddel állok ki oda, hogy van valami, amit mondani akarok. Kettő: a közönségem felé tisztelettel és szeretettel fordulok, így is reagálok rájuk. Három: őszintén érdekel minden egyes személy vagy lélek, aki beül a koncertemre, kíváncsi vagyok arra, hogy ki ő. Ha ez a három mondat igaz módon és egészen belülről fakadva fogalmazódik meg egy zenészben, akkor kivételes koncertek születnek.

Számodra mi volt a legnagyobb kihívás a tanulóéveid alatt?

Hogy ne engedjem magam a közeg által vezetni, ne irányítson, és ne határozzon meg a környezetem. Hogy a saját elképzeléseimet, érzéseimet a zenében a közegtől függetlenül is vállalni tudjam, és vállaljam is.

Van-e olyan kulcsmondat, amit valamelyik tanárod mondott neked, és átsegített a holtpontokon?

A Würzburgban töltött tanévem során mondta az ottani tanárom, hogy: No risk, no fun – vagyis ha nem vállalsz kockázatot, oda az élvezet. Ez nemcsak a zenélés, hanem az életem más területei kapcsán is telibe találó mondat volt akkor, jó pillanatban hangzott el. Megtanított arra, hogy a zenében is lehet az ember zsivány. Ha játék közben az ember nem szab magának határokat, hanem hagyja folyni, áradni az egészet, akkor a zenész gyakran maga is meglepődik, hogy ha vállalja a rizikót, akkor milyen elképesztő élményekhez, örömökhöz juthat el a darab egy-egy előadása alkalmával.

Boldizsár vizsgacédéje
Fotó: Facebook

Megesik, hogy a hangszerválasztáson áll vagy bukik a zenetanulás jövője. Ti hogy találtatok egymásra a harsonával?

A zeneiskolában a tanárom ránézett a számra, és azt mondta, hogy Boldi, neked olyan harsonás szád van, tessék, itt egy harsona, nosza, fújjad! Megtetszett, és egy évig fújtam is, utána viszont otthagytam, mert focizni jobban szerettem. Nem akaródzott gyakorolni, kötelező darabokat tanulni… aztán a gimnáziumi évek elején újrakezdtem, mert hiányzott a zenélés, valahogy megint fontos lett, hogy legyen ilyen is az életemben. Az érettségi után aztán konziba mentem, ott pedig teljesen letaglózott a zenélés öröme. El is döntöttem, hogy én ezt akarom csinálni.

Tehát tulajdonképpen véletlenszerű, hogy épp a pozan akadt a kezedbe?

Igen, de később, ahogy egyre több darabbal ismerkedtem meg, éreztem, hogy nem cserélném el semmivel. Tetszett a hangja, a zenekarban betöltött szerepe, az, ahogyan emeli a zene hangulatát, drámaiságát, súlyát. Van egy konkrét élményem, amikor rácsodálkoztam minderre. Egészen fiatal voltam, amikor először találkoztam a Star Wars filmzenéjével, órákig képes voltam két ütemmel is bíbelődni, tízezerszer meghallgatni azt a részt, hogy meggyőződjek arról, hogy azokat a harminckettedeket tényleg a harsonák játsszák, vagy csak káprázik a fülem. És hogy egyáltalán azok tényleg harminckettedek-e, vagy őrült gyors triolák. Harminckettedek voltak, és tényleg a pozanok fújták.

Tele van magyarokkal a német nyelvű területek összes neves zeneakadémiája, sőt, Berlinben, Augsburgban, Frankfurtban és sok más nagyvárosban kiváló magyar rezes szólisták zenélnek. Mit esznek reggelire a hazai rézfúvósok, hogy ennyire jók?

Erről Dárdai Pál szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy a magyar emberek rafkósak: van eszük, és használni is tudják. Ez lehetne az, amire építeni lehetne, ezt az erősségünket kihasználva tudnánk újra felvirágoztatni a magyar focit. Valami ilyesmit gondolok a zenészekkel, rézfúvósokkal kapcsolatban is: szerintem a magyar nyelv valahogy másképp trenírozza az agyat, az érzékeket, mint a többi nyelv. Máshogy dolgozik az emberben a szellem és a lélek a magyar nyelven való beszéd közben. Ezért a magyar kultúrának (nemcsak a zenei kultúrának) van egy kivételesen gazdag hagyománya, töltete, egészen magas szintje. Ez az az oktatáson és minden egyénen túlmutató, azok mögött mélyen meghúzódó magyar kultúra, kulturális hagyomány, ami olyan neveket tud adni például a zenészszakmának, mint Tarkövi Gábor vagy Velencei Tamás.

Muzsikusként nem a szokásos szakdolgozat-államvizsga kombinációval fejelted meg a tanulóéveidet, hanem a diplomahangverseny mellett egy vizsgacédét is el kellett készítened. A lemeznek a következő címet adtad: Die Spirituelle Befreiung, ami azt jelenti, hogy A lélek felszabadulása. Miért ezt választottad?

Azért, mert a rajta szereplő darabokat is úgy válogattam össze, hogy mindegyik zenemű valamely formában egy lelki szinten történő szabadabbá válásról szól, arra reflektál. Ez lehet egyfajta megkönnyebbülés, vagy egy nagyon erős, határozott állásfoglalás egy emberi érték vagy norma mellett. Az utóbbira nagyon jó példa az Aria et Polonaise című mű, ami Joseph Jongen belga zeneszerző alkotása. Jongen életrajzából tudjuk, hogy pályafutása során több mint 300 művet írt, de csak 147-et vett listára, vagyis csak ennyinek adott opus számot. Amit én játszottam, az a 128. számot viseli: szerintem azért, mert ez a darab pont arra tanít, hogy a közeg ellenében hogyan álljunk ki határozottan, teljes mellszélességgel. A darab Aria (ária) című része valószínűleg megemlékezés a szerző édesapjáról, aki a mű keletkezése előtt, a második világháborúban hunyt el. A Polonaise pedig, ami polonézt, vagyis lengyel táncot jelent, utalás arra, hogy a világháború a lengyelek lerohanásával kezdődött. Én úgy látom, hogy ez a mű egy bátor állásfoglalás a háborúval szemben, tisztelgés az áldozatok emléke előtt – minderre pedig a d-dúr hangnem teszi föl a koronát, ami a zenetörténetben hagyományosan transzcendens hangnem.

Milyen lehetőségeid vannak most, hogy művészdiplomát szereztél? Milyen utak állnak előtted?

Ahhoz, hogy zenekarban játszhassak, próbajátékokra kell jelentkeznem – ezek gyakorlatilag állásinterjúk, „felvételi vizsgák”. Szólista is lehet valaki, bár ennek az útját nem igazán ismerem, valószínűleg jó menedzsment kell hozzá, mint a könnyűzenében. A tanításhoz külön diploma kell, mert a művészképzés alatt nem végzünk pedagógiai tantárgyakat, amik maradéktalanul felkészítenének minket a hangszertanításra. Lehet együttesekhez csatlakozni. Kamaraformációt is sokan alakítanak, többen közülük a könnyűzene irányába mozdulnak el. Személyisége válogatja, hogy milyen utat keres magának az ember.

Borítóképünkön Király Boldizsár harsonaművész látható.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában