Akár rezdülésre vigaszt mondani

Hogyan tölthetnénk egy fél napot a legkisebbekkel? A Szombathelyi Egyesített Bölcsődei Intézmény vezetője, Sebestyén Bianka azt mondja, a foglalkozás neve: kisgyermeknevelő. Pedagógiai szakma, nem kevesebb, mint az óvónő, tanítónő, sőt a tanárnő, a hároméves kor alatti gyerekekhez is a legnagyobb szakértelem szükséges. Nagy odafigyeléssel és rendkívüli érzékenységgel kell fordulni a gyerekekhez, és az igényeikre, szükségleteikre megfelelő válaszokat adni.

- Minél kisebb a gyermek, annál nagyobb hozzáértés kell. Ők a legkiszolgáltatottabbak, még nem tudják elmondani, mi van velük, mindenben segítség kell. Egy rezdülésből tudni kell, miről van szó. A sírásból tudni kell, hogy milyen vigaszra van szükség. Ha elesett a kisgyerek, és lehorzsolta a térdét, nem mondhatom, hogy semmi baj, mert igenis, neki ez nagy baj, megértéssel kell kezelnem, kimondani: tudom, hogy most ez fáj. Okosan kell szeretni a gyerekeket.

A Kuckó Bölcsődében kapunk lehetőséget időtöltésre: családi ház, benne három szoba, három 12-14 fős csoport, két-két kisgyermeknevelő.

A Kuckó vezetője, Vasasné Horváth Orsolya kísér minket körbe a csoportokban. Átmegyünk a közös fürdőn, kicsike mosdók és vécék, picuri polcok, külön kincsek a tükrök. Megtudjuk: a gyerekek nagyon szeretik nézegetni magukat benne, fontos az énkép kialakulásához. Grimaszolnak, kidugják a nyelvüket, milyen vagyok, ha így csinálok? Nem csak felfedezik magukat ilyenkor, hanem kialakul, hogy nem mindig a külvilágtól kell várni a visszajelzést. Ha tudják, milyenek, elfogadják saját magukat, és tudják azt is, hogy másoknak mit kell elfogadniuk. Azt kell megtanulniuk: úgy jók, ahogy vannak, és ha szeretik magukat, ez a későbbi boldoguláshoz fontos. Ha rendben vannak saját magukkal, akkor tudnak elfogadni és szeretni másokat. A bölcsődében kötelező az egész alakos tükör, hogy a teljes testkép megismerése és elfogadása is meglegyen.

Benyitunk a legkisebbek közé. Mint a tyúkanyó köré a csibék, úgy összefutnak Ági néninél az apróságok, biztonságot keresve. Néznek ránk nagy szemekkel, figyelnek minket. Csak állunk, és mivel nem érzékelnek veszélyt, mennek vissza játszani. A legbátrabb kisfiú odahozza az autóját fotóroporterünkhöz. Tominak tetszik, leguggol hozzá, a kisfiú másik játékot is hoz, színes, gombos, Tomi ügyesen nyomogatja, a kisfiú megint hoz valamit neki, barátkoznak. Látunk a falon családi fotókból egy összeállítást, és mivel hallottunk a jelentőségéről – hogy a fotók milyen fontos szerepet játszanak az identitástudat kialakulásában -, megkérdezzük az ismerős kisfiút, hol van ő, hol az anyukája, apukája a képen. Marci boldogan megmutatja. Látva ezt a „párbeszédet”, odaszalad egy másik kisfiú, ő is megmutatja, aztán jönnek többen, hirtelen mindenkinek fontos lesz, hogy lássuk, ki hol van a képeken. Ez is biztonságot ad a másfél éveseknek. Lassan elszivárognak, Marci a füléhez teszi a játéktelefont, azzal megy el. Lehet, hogy most az anyukájának meséli, mi történik...

Megyünk a középső csoportba a kétévesekhez, épp angyalkát készítenek. A finom mozgás fejlesztése történik, a ráragasztandó csillagokat két ujjal meg kell tudni csippenteni. Megkérdezzük, ki szeretné megnézni magát a tükörben, hárman penderülnek oda. Van, aki integet magának, van, aki mosolyog, van, aki csak érdeklődve néz…

Aztán visszamennek a gyerekek „jézuskázni”. Akinek már született kistestvére, tudja, mit jelent az újszülöttre várni, hogyan kell dajkálni a babát. Olyankor a gyerekek még teljesen érzelmi lények, pontosan „leveszik” és átveszik az emóciókat. A ráhangolódás fontos. Megfigyeljük, hogy nincs a bölcsiben feldíszített fenyőfa. Orsi elmondja, itt csak készülődés van, a fával való találkozást meghagyják otthonra, a karácsony családi ünnep.

Átmegyünk a két és fél éves legnagyobbakhoz, mézeskalácssütéshez készülnek. Cili néni hozta a mézeskalácstésztát, mindenki kap belőle. Előkerülnek a kis gyúrótáblák, kis sodrófák. A tészta puha és illatos, már most látszik, hogy ez a foglalkozás nem húszperces lesz, amint szokott, mindenki belemerül az alkotásba. A mellettem ülő kisfiú nem lapítja a tésztát, hanem a gombócot formálgatja, néha kicsippent belőle egy darabot, és bekapja, amikor senki sem látja. A másik mellettem ülő kisfiúnak kicsit nyújtom a tésztáját, kérem, és nekem adja a harang formát, én neki adom a szívet. Gyúrunk, szaggatunk. Lassan beolvadok a csoportba. Unger Tomi menne, mondom neki, hogy én itt maradok. Nevet, azt mondja, jó, ő is, csak visszamegy a legkisebbekhez. Neki meg már ott van barátja.