Öt hősi halottról szól a kámi Horváth család keserű balladája

Dr. Horváth József állatorvos kilencvenkét éves. Komor arccal mutatja az utat az akácos keresztjéig. A magasra nőtt fűben, járókeretre támaszkodva, lassú mozdulatokkal lépdel a kovácsoltvas kerítéssel határolt sírhoz. Lakhelyéről, Hévízről jön, mint minden esztendőben. Úgy érzi, jönnie kell, miközben a csípőprotézis kopása megkeseríti minden mozdulatát. Azt mondja, ezek az évenkénti találkozások a fájdalmai ellenére soha nem maradhatnak el. Az obeliszk vésett betűi között édesapja, édesanyja és testvérei nevét olvashatja az idegen, aki erre téved – neki az addigi élete, a gyermekkora végét jelenti az a bevésett dátum: 1945 március 29.

A tűző napon állunk. Fájdalomtól barázdált arccal idézi fel azt a napot, amikor Szombathelyről Kámba érkezett:

- Abban az időben a reptéren dolgoztam. Tizenhét évesen találtam azt a munkát. Szerettem ott dolgozni. Ráadásul nem is voltam túl messze a szülőfalumtól, a családomtól. Meg aztán egy kevés jövedelmet is hozott. Keserű időket éltünk. Végét járta a háború, naponta hallhattam a frontok mozgásairól. A reptérről végignéztem, amint a repülőgépek gyilkos bombái porig rombolták Szombathely belvárosát – mondja.

- Egy hónappal a bombázás után tudtam először hazajönni. Hetekkel azután, hogy Kám kellős közepére is zuhant egy hatalmas bomba.

A falu lakói megriadtak, mindenüket hátrahagyva menekültek

Aki tehette, tőlünk, a Főszegről is a szőlőhegy felé vette az irányt. Úgy gondolták, a pincék megfelelő védelmet nyújthatnak majd. Tízen- tizenöten zsúfolódtak a parányi hajlékokba, és míg a falu felől puskaropogás hallatszott, nem is mertek előjönni. Napok teltek el így. Később a túlélők mondták, hogy a Molnárék hívó szavára merészkedtek elő a családom tagjai. Szerettek volna mielőbb hazajutni a hátrahagyott jószágokhoz. Hiányzott nekik az otthon, a nyugalom.

Horváth József arca elkomorodik. Hosszú hallgatás után, a könnyeivel küszködve tudja csak folytatni az évtizedeken át magában hurcolt történetet.

- Csak néhány lépést tehettek, aztán furcsa neszre lettek figyelmesek. Szemből, a falu irányából német katonák motorkerékpáron jöttek. A pincékből kimerészkedők mögött orosz katonák tűntek fel Egervölgy felől. Abban a pillanatban egy akna pokoli robaja hasított a szürkületbe, közvetlenül a kereszt mögött szakadva apró darabokra, ott, ahol a szüleim, és nem sokkal mögöttük az oroszok álltak.

Mindenkit meg akartak ölni

A németek mindenkit meg akartak ölni, motorkerékpárjukkal a rumi Rába-híd felé távoztak. Akik órák múlva odamerészkedtek a kereszthez, csak arra emlékeztek, hogy mindenfelé emberi végtagok hevertek.

- Édesapám, édesanyám és két lánytestvérem testét tépte szét a rengeteg repesz, nővérem és kisöcsém, akinek mindkét kézfeje leszakadt, még be tudtak menekülni egy közeli pincébe. Reggelre a nyolc esztendős István öcsém meghalt, Mária, a lánytestvérem a sárvári kórházba került, s majd egy év után tudott csak hazatérni.

- A szovjet katonákkal együtt ott haltak meg a szörnyű pusztításban Molnárék, meg a Cselédi Jánosné is. Az ő férje, Cselédi János vett később magához, a fiaként nevelt fel, neki köszönhetek szinte mindent. Gondoskodott rólam, taníttatott, állatorvosi diplomát szerezhettem az egyetemen. Nem tudom, mi lett volna velem nélküle…

Horváth József a virágokat igazgatja, meggyújt egy gyertyát, és a hosszú csend után újra belekezd. – Hetvenhárom év telt el azóta. Ahogy mondtam, nem voltam ott, mégis minden éjjel végigélem azt a borzalmat. Nem tudtam elköszönni a szüleimtől, a testvéreimtől. Néhány éve halt meg a nővérem, magamra maradtam a szomorúságomban.

A kámi templomban anyák napja előestéjén a Horváth család tagjaiért mondott misét Horváth István plébános. Megnyugvásról és bocsánatról beszélt.