Arany Zsuzsanna tíz éven át dolgozott forrásgyűjtés után a teljes és átfogó monográfián

Az irodalomtörténész 2004-ben kezdett hozzá a kutatásokhoz, bár előtte egészen más témával foglalkozott, hiszen doktori disszertációját Gonosz az irodalomban témakörben védte meg. Szegedy-Maszák Mihály tanítványaként került közel Kosztolányihoz, professzora inspirálta arra, hogy biográfiát készítsen a szerzőről. Apránként „felszedegette” a forrás-anyagot, kéziratokat olvasott, mikrofilmen tanulmányozta a korabeli napilapokat. Ahogy Zsuzsa fogalmaz, nem napi néhány órában, de szinte éjt nappallá téve jegyzetelte, mikor, mely lapokban jelent meg egy-egy Kosztolányi-írás. 2007-ben jött létre aztán egy kutatócsoport, ahol a forrásgyűjtést egy ideig Arany Zsuzsanna koordinálta. Kíváncsisága hajtotta elsősorban, hiszen az, hogy az úgynevezett beszélgetőfüzetekből kötet született, szintén az ő szorgalmának köszönhető. Azt mondja, kezdetben talán nem is vették komolyan az ötletet, hogy a szerző betegsége idején papírra vetett gondolatokból könyvet lehetne szerkeszteni. De Zsuzsa kitartó volt. Amikor átolvasta a néhány borítéknyi szöveget, megszületett benne az elhatározás. Kiírta a lapokról Kosztolányi szavait. Óriási betűkkel kanyarított, megrázó mondatok voltak. Pánik és félelem tükröződött az írásképből, a szájüregi rákban szenvedő, némaságra ítélt író utolsó gondolatai. Bár a kötetet „gyorsan” (egy év alatt) sajtó alá rendezte, végül 2010-ben jelent meg „most elmondom, mint vesztem el”. Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai címmel. Ehhez a munkához már életrajzi kutatásokra is szükség volt, a nagymonográfiához azonban még többévnyi munka kellett magán- és közgyűjteményekben, illetve az író szülővárosában, Szabadkán. A kutatáshoz nem állt rendelkezésre keresőprogram, se digitális katalógus, így régi filológusi módszerrel kellett kijegyzetelni az olvasottakat. Zsuzsa azt mondja, rengeteg munka van mögötte, de végig a kíváncsiság hajtotta. Érdekelte a korabeli történelem, a társadalomfilozófiai kérdések, és főleg az, hogy vajon az egyes helyzetekben mi indokolta Kosztolányi Dezső döntéseit. Nemcsak az irodalmi életben vállalt szerep vagy az újságírói tevékenységének okai, de a magánélete, a kortársaival folytatott szakmai párbeszéd, a politikáról, közéletről vallott nézetei is. Leszögezi a könyv előszavában és beszélgetésünkkor is, hogy könyvében nem a szépirodalmi írások elemzését végezte el, sokkal inkább egyfajta eszmetörténeti hátterű monográfiát készített. Alapkérdése, hogy az egyes társadalmi csoportok és az értelmiségi politikai holdudvarok milyen hatással lehetnek egy művész életére. Úgy véli, Kosztolányi esetében nagy tévedés, hogy az író elvtelen lett volna. Nagyon is határozott és erős karakter rajzolódott ki a kutatómunka közben. A szerző körül kialakult kultusz sajnos épp ennek az ellenkezőjét mutatja. Kérdésemre, megváltozott-e a képe az íróról azóta, hogy a könyvön dolgozott, azt válaszolja, részben igen. Ha Kosztolányi kihátrált egy-egy vállalás elől, annak mindig oka volt, előbb ismerte fel a helyzetet, mint kortársai. Felmerül a kérdés, hogy Zsuzsa, aki az egyik legavatottabb ismerője a szerzőnek, vajon hogyan látja Kosztolányit magánemberként. Sokat és szívesen beszél erről. Kiderült, a fiatal férfi még Szabadkán élte át a legerősebb szerelmet, amit Lányi Hedda iránt érzett. Bár később több nőt is szeretett, mégis ekkor égette meg magát egy életre. Harmos Ilonával kötött házasságáról is mindent felkutatott az irodalomtörténész, játékos, egyben viharos szerelmükről izgalmas fejezetben számol be. Ám talán a legérdekesebb kérdés, hogy mit tett hozzá az életrajzi kutatás a Kosztolányi-szövegkorpusz kritikai/esztétikai megítéléséhez. Zsuzsa úgy véli, sok szépirodalmi szövegben bukkannak fel az író levelezéséből ismert mondatok, gondolatok. Másként szól a Nero, a véres költő egy-egy bekezdése, ha összeolvassuk az író egyik barátjáról írt jegyzeteivel. De az Esti Kornél egyes fejezeteiben is tetten érhetők dokumentumtöredékek.

A Radákovich Mária iránti szerelem már a halál árnyékában lobbant fel. Nem sokan tudják, hogy az író válni készült, elköltözött, otthagyta régi életét és munkát keresett, csak közbeszólt a súlyos betegség. Amikor azt kérdezem Zsuzsától, hogy látja a valódi, az igazi Kosztolányit, akivel gyakorlatilag tíz évet töltött napi sok munkaórában, úgy ismerheti, mintha vele élne, nevetve válaszolja, benne neki minden ismerős. Kosztolányi a „síró bohóc”, karaktere egy határozottabb férfié, aki kemény vitacikkeket is írt, ám olykor erős mérgekkel tompította lelki vívódásait, falta az édességeket, rosszlányokhoz járt, csodálatos regények és versek szerzője volt, de emellett óriási gondolkodó is egy személyben. – Tudod, mit szerettem volna? Igen, persze, leginkább találkozni vele. De még annál is fontosabb lenne, ha hallhatnám a hangját – mondta. Kosztolányinak állítólag szuggesztív mély hangja volt, de az összes rádiófelvétel eltűnt a történelem viharaiban. Az irodalomtörténész most kis pihenő után összegző munkákat készít arról, mik az életrajzírás módszerei. Kamaszként Ady és Csáth jobban érdekelte Kosztolányinál, de mára ez megváltozott, ismeri az írót, egyre jobban érti, és másokkal ellentétben úgy tudná összegezni, hogy Kosztolányi nagy gondolkodó, filozofikus alkat, s legalább olyan izgalmas, mint Dosztojevszkij. Azt mondja, többek közt az író karaktere mentén megképződő, sznobizmuson alapuló kultuszt szeretné megváltoztatni a könyvével. Gyurgyák Jánossal, az Osiris Kiadó vezetőjével már az életrajzi sorozat következő részén gondolkodnak. Zsuzsa mosolyogva mondja, hogy az bizony Karinthy Frigyes története lesz. Kosztolányi jó barátja, akiről olyan sokat olvasott kutatómunkája során. Kézenfekvő hát, hogy vele folytassa.