Hétrétország: mesterségünk címerén az Őrség illóolaj-lepárlóval és csokiműhellyel

Az őriszentpéteri Teleházban csütörtökön Ungár Andrea a legendás szombathelyi költőnő, Gazdag Erzsi Bidres-bodros bárány kezdetű versét is énekelte megzenésítve az Iciri-piciri játszóházban, ahová a fesztiválozók hozták el apróságaikat délelőtti programra. A kellemes dalok, a saját ujjakkal játszott bábjáték elbűvölte a gyerekeket, nevetésre nevetéssel válaszoltak, Hétrétország nekik akkor a Boldog Mosoly Országa volt, fi nom, lélekmelengető hangulatban, a szüleikhez bújva. Itt találkoztunk Nagy Zoltán Zoránnal is, aki Gyömrőről jött a családjával, feleségével és kétéves forma kisfi ával. Amint mondta, vasárnaptól vasárnapig vannak itt, a negyedik éve jönnek a Hétrét-programokra. Amikor a pici nem alszik, minden helyszínre igyekeznek eljutni, amit kinéztek maguknak

Iciri-piciri játszóház és remek kulturális programok

Nagy Zoltán – akivel a Teleházban rendezett Iciri-piciri játszóházban találkoztunk – a családjával részt vett a főzős programon, ahol egészséges alapanyagokból készítettek ételeket, jártak a szaknyéri illóolaj-lepárló műhelyben. A fi lmvetítésekre, színházi előadásokra nem tudnak elmenni a gyerekkel, de voltak Bohemian Betyars- és Esszencia-koncerten, a kisfi ú végigtáncolta az estéket. Lajkó Félix és Sidoo Attila fellépését szeretnék még látni. Őriszentpétertől eltávolodva Szaknyérbe hajtunk, lényegében egyik paradicsomból megyünk a másikba, ezúttal az illóolaj-lepárló Kiss Norbert portájára. A műhelyt egy régi istállóból alakították ki, a fagerendákon levendulacsokrok lógnak. Az illatok világába lépünk, a régi paraszti világot idéző eszközök mindenütt, a fő helyen rézből a fenségesnek tűnő lepárlókészülék. Azt játsszuk, melyik illatot milyen tulajdonsága alapján vinnénk haza: van „púderos, lányos” és „vastag sütiillat” is, a gyűjtött növények pazar gazdagságot adnak, az érzékpróba csúcsa, amikor az instrukciók alapján igyekszünk megkülönböztetni a fej- és a szívillatot – ezt még majd gyakorolni kell…

Ispánkra kanyarog velünk az út, nem tudjuk, hol működik a csokoládékészítő, de azt reméljük, hogy mindenki más igen. Berobogunk a Keleti szerre, már mondják is, hogy a tengerszint feletti magasság jó, de a domb másik oldalán lesz. A keresés hozzátartozik a Hétrétország kalandjaihoz. Átgurulunk a Nyugati szerre, és egy pajtában berendezkedve meg is találjuk Erős Györgyöt, aki jó évtizede költözött az Őrségbe. Épp előadást tart egy csoportnak arról, hogyan készülnek a pralinék: amikor mártja a csokit, a felesége mellette áll, és ráteszi a mintát a transzferfóliával. Van pillangós, szíves, magos és más, színekben, ízekben változatos a kínálat, annak jegyében, hogy „az emberek először a szemükkel esznek, aztán a szájukkal”. Amíg Gyuri szóval tartja a kóstolókat – van pisztáciás étcsoki, a fügelevél erezetét mutató bonbon, tökmag olajos praliné, roppanós-sós karamell –, a felesége, Ágnes elmeséli a történetüket. Fiuk, Ákos autista, azért jöttek erre a vidékre, hogy neki békés, nyugodt környezetet biztosítsanak. Kitaláltak egy itthon, Ákos mellett végezhető munkát, ez lett a csokoládékészítés. Gyuri élelmiszeripari egyetemre járt, de a csokikészítést autodidakta módon tanulta, francia készítők műveit fordította angolból. Nem átvette a recepteket, hanem a „hogyan”-t tanulta el tőlük, már 300-féle saját bonbonja van. Sehova nem szállítanak, nem reklámozzák magukat, az emberek mégis idetalálnak. Most is van itt két nagycsalád, negyedszer tértek vissza Hétrétországba. A műhely működtetői egy francia mondásban hisznek: „tíz emberből kilenc szereti a csokit, a maradék egy meg hazudik”.