Őrangyal egy karórában: a jelzőrendszeres segítségnyújtás akár emberéleteket is menthet

A többnyire idős, egyedül élő emberek hívásai a nap huszonnégy órájában a nyugdíjasházban levő központba futnak be. Innen legkésőbb harminc percen belül megérkezik a segítség egy szociális gondozó és egy sofőr személyében. A szakember a helyszínen dönti el, hogy szükséges-e mentőt hívni, vagy orvosolni tudja a problémát. A központ vezetője, Radakovics Bernadett szerint havonta átlagosan húsz segélyhívás érkezik be, amelyek időbeli eloszlása teljesen véletlenszerű – tehát nem jeleznek többen éjszaka, ahogy hétvégén sem.

A szolgáltatást olyan emberek kérhetik, akik elmúltak 65 évesek, fogyatékos támogatásban részesülnek vagy olyan pszichiátriai betegek, akik képesek a készülék kezelésére.

A legtöbb igénylő nyolcvan év körüli vagy idősebb. A hívások oka legtöbbször elesés, rosszullét, de persze nem lehet azt sem kizárni, hogy valaki azért nyomja meg a gombot, hogy nyissák ki nála az ablakot. A hagyományos, kézi készülékeket folyamatosan egy korszerűbb, karóra formátumúra cserélik ki, ami a segélyhíváson kívül további szolgáltatásokat is nyújt.

A jelzőrendszeres házi segítségnyújtást igénybe vevők száma folyamatosan változik. Mindig vannak új igénylők, aki pedig például intézetbe kerül, visszaszolgáltatja a készüléket.

Az ellátórendszer dolgozói több olyan rászorulóról tudnak, aki azért nem veszi igénybe a szolgáltatást, mert le kell adni a lakáskulcsot. Sok idős ember fél ettől, holott ennek a típusú segélynyújtásnak éppen az a nagy előnye a mentőszolgálattal szemben, hogy a segítők be tudnak menni a bajba jutott ember lakásába – nem kell a rendőrség vagy a tűzoltók segítségét kérni.

A 79 éves Padosné Marika a nyugdíjas bérlők házában lakik, a negyedik emeleten. Akkor kérte a készüléket, amikor néhány nap kórházi kezelés után hazatért, ágyban fekvő beteg volt. Sajnos amikor elesett, nem volt a keze ügyében a nyomógomb, ezért kiabálhatott addig, amíg valaki felfigyelt rá. Azóta mindig a nyakában lóg a készülék, akkor is, ha kimegy a teraszra vagy a fürdőszobába. Igaz, hogy van mobiltelefonja és a lányára is számíthat, de ha baj van, a segélyhívót használja, mert azzal hamarabb ér ide a segítség.

Kiss Károlyné, Aranka néni már a karórás változatot viseli, járókerettel jár, ő is gyakran elesik. Azt mondja, nem szédül, csak gyönge, és ha cserben hagyják a lábai, nehéz felállni.

Molnár Jánosné, Éva néni egy Széll Kálmán utcai tömbház harmadik emeleti lakásába zárva él már több éve, nehezen mozog. Kérésünkre szívesen eljátszik egy próbariasztást, és amint a karóráján megnyomja a gombot, a villogás és sípoló hang után hamarosan megszólal a segítő stáb a kihangosítóból. Érdeklődnek, hogy mi a baj, Éva néni ezúttal azonban megnyugtatja őket: jól van, csak próba volt. Sajnos ez nincs mindig így, esett már el a konyhában és a fürdőszobában is, de szerencsére még onnan is tud kommunikálni a hangosbeszélővel.

– Ez nagyon jó érzés, csak el ne vegyék tőlem! – mondja. – A gyermekek, az unokák az elfoglaltságaik miatt nem tudnak mellettem lenni. A készülék azt a megnyugtató érzést adja, hogy nem vagyok egyedül.

Annál is inkább – teszi hozzá Hende Tamásné Anita, a Pálos Károly központ munkatársa – mivel az Éva néni által viselt eszköz már egy úgynevezett állapotfigyelő óra, ami üzenetet küld a központba akkor is, ha viselőjének életritmusa hirtelen megváltozik, például többet vagy kevesebbet mozog.

– Volt, hogy megcsörgettek az éjszaka közepén, hogy Éva néni, tessék levegőt venni! – idézi a hálás páciens.