Autista gyermek mellett pörgés az élet

Vannak szülők, akik nem fogadják el, hogy a gyermekükkel valami baj van, speciális fejlesztésre szorul, annyiban hagyják, nem keresik a lehetőségeket, hogyan lehetne a „másságot” kondicionálni, működőképes életformát kialakítani számára. Horváthné Déri Manuéla ringbe szállt autista kisfiáért, Krisztoferért – a nagymama, Németh Brigitta támogatásával –, és keresni kezdte a lehetőségeket a családon, védett otthoni környezeten kívül, ahol nem gond a kisfiú jelenléte, sőt segítő kezek nyúlnak érte, hogy elindíthassák a fejlődés útján, puha, meleg fészket raknak köréje, és szeretettel, érdemben foglalkoznak vele. Hosszú a küzdelem, és még az elején vannak. A fiatalasszony motivációja: „Érzem, hogy különleges a kapcsolatunk.”

Már kétéves volt Krisztofer, amikor rájöttek, hogy valami nincs rendben.

Bölcsődébe járt, még nem tudtuk, mi a probléma. Nem nagyon játszott a többiekkel, ha mégis, problémák voltak. Krisztofer a saját korosztályával nem nagyon játszott, csípett, harapott, csak Gyöngyi nénivel szeretett lenni, aki próbálta „megszelídíteni” – mondja Manuéla. – Nagy köszönettel tartozunk a háziorvosnak, dr. Bárány Zsuzsannának, aki a legjobbat kereste neki, és a bölcsődei gondozónőnek, Földes Gáborné Gyöngyi néninek, ők mondták, hogy menjünk nevelési tanácsadóba. Gyöngyi néni is látta, hogy Krisztofer „más”, lemaradásai vannak a többiekhez képest. Először arra gondolt, hogy hiperaktív, mert tényleg, utolérni se lehet. Krisztofert nyolc hónapig vizsgálták, nem volt biztos diagnózis, ezért felküldtek minket Budapestre a Vadaskert Alapítványhoz. Ötnapos kivizsgálás volt, nézték Krisztofert önállóan, figyelték csoportban. A negyedik napon kimondták: autista. Enyhe mértékben.

A tüneteket a család úgy észlelte, hogy a kisfiú nem beszélt, csak egy-két szót használt, dühkitörései voltak. Különös szokásai alakultak ki, például most is állandóan villanyt kapcsolgat, a lámpának nappal is égnie kell. Nincs veszélyérzete, mindenhonnan leugrik, mindenre felmászik, mindig „pörög”. Ugyanakkor nagyon értelmes, szeretteti magát, nagyon „bújós”, anyás. Manuéla azt mondja, ő már annyira hozzászokott a pörgéshez, hogy neki ez a természetes. Krisztofer most négyéves, de úgy viselkedik, mint egy felnőtt: ha evés után végez, megtörli magát, a maradékot a kukába önti, a tányért a mosogatóba teszi. Fürdés előtt a pelenkáját a kukába dobja, a ruháját a szennyesbe. Az anyukájának odaviszi a pizsamát, a törülközőt. Senki nem tanította ezekre, leutánozza a tevékenységeket.

– Sok tekintetben nem olyan, mint egy gyerek. Ha a szobában vagyunk, benyomja a zenét, és hallgatja velem. Ha kávézok, odaül hozzám, és úgy üldögélünk, mint két felnőtt, mintha a barátom lenne – meséli az anyuka. – Az autista diagnózissal Krisztofer csak integrált intézménybe járhat. Vas megyében csak Szombathelyen van ilyen, a Micimackó óvoda.

Manuéla nagyon elkeseredett, mert Krisztofer nem bírja a tömegközlekedést, az állomásnak a közelébe se lehet vinni. Hogy fogják megoldani Körmendről a bejárást? Az anyuka levélben fordult az önkormányzathoz. Három hét alatt elintéződött: lett busz, ami Körmendről Szombathelyre, a speciális intézményekbe szállítja naponta a sajátos nevelési igényű gyerekeket.

– Nagyon hálás vagyok Bebes István polgármesternek, az önkormányzat segítő munkatársainak és a pedagógiai szakszolgálatnak, a Szociális Szolgáltató Központnak, Szálkai Istvánnénak, Bíró Zoltánnak, hogy segítettek megoldani a problémánkat. Jelenleg három kisgyerek utazik naponta a busszal, a Micimackó óvodába és az Aranyhíd EGYMI-be hozzák-viszik őket naponta, kísérőt is adnak melléjük. Még van négy hely, jelentkezhetnek hasonló helyzetben lévők – mondja Manuéla, aki néhány hét elteltével nagyon elégedett a Micimackó óvodával, amelynek Tigris csoportjába a kisfia október 1-je óta jár.

Krisztofer napról napra többet beszél, reggel boldogan ugrik ki az ágyból, örül, hogy mehet. Látom, hogy a pedagógusok szívvel-lélekkel állnak mellé, végtelen türelemmel és kedvességgel beszélnek hozzá, klassz játékok vannak. Nemcsak a beszoktatáskor láttam a saját szememmel, hanem azóta is tartják velem a kapcsolatot, messengeren kapok rendszeresen üzeneteket az óvónőtől, hogy otthon mit kellene csinálni, hogy jobb legyen. Például, hogy vegyünk rágókát, amit akkor kell odaadni a gyereknek, ha a „rághatnék” akadályozza egy feladat megoldásában. Az óvodában vezetik „Krisztofer naplóját”: képeket küldenek napközben, hogy éppen mit csinál, hogyan játszik, hogyan készül az úszásra… Képekből kirakott napirendje van. A Micimackóban nem figurák, hanem színek a gyerekek jelei, Krisztoferé a bordó. Azt mondják róla, gyorsan és szépen fejlődik, mindenben részt vesz. Reményt adnak a bizakodáshoz. Az anyuka és a nagymama úgy érzik, a gyermek most jó kezekben van, hosszútávon integrálható. Krisztofer már nem sír reggelente a busznál. Ha búcsúzóul az anyukája megérinti kívülről az ujjával az ablaküveget, ő belülről érinti ugyanott.

Élet a hősökkel

Hétköznapi hősök című sorozatunkban olyan küzdő embereket mutatunk be, akiknek nem egyszerűen nehéz a sorsuk, vagy túl sok terhet cipelnek, hanem ezek ellenére mindenféle utat, módot megpróbálnak, hogy kimásszanak a nehéz helyzetből. Akik soha nem adják fel, hogy újrateremtsék az életfeltételeiket, nem várnak csodára, hanem mindent megtesznek érte.