Második nekifutásra talált igazán magára Horváth Éva

– Nyolcgyermekes családban születtem, az ikerbátyámat 14 hónaposan – nem steril tűvel kapott oltás miatt – vérmérgezésben elvesztettük. Az arcára csak egyetlen közös fényképünk emlékeztetett. Nagyon sokáig éreztem a hiányát. Olyan volt, mintha hiányozna az egyik felem. Talán ez is okozta, hogy fiatal lányként hiányzott belőlem az önbizalom. A családban egyedüliként szereztem diplomát, de hiába próbáltam a testvéreimmel megosztani a főiskolai tanulmányaimat, úgy éreztem, ez terhes a számukra, kilógok a sorból.

Évából ennek ellenére o­rosz­tanár lett, el is kezdett dolgozni egy vasvári iskolában. Aztán jöttek a gyerekek, egy fiú és egy lány. Időközben a rendszerváltás elsöpörte az orosztanárok iránti igényt. A tanárnőnek napközis munkát ajánlottak, azt azonban az időbeosztás miatt nem tudta vállalni a két gyermek mellett. Ezzel véget is ért a pedagóguskarrierje. Az anyai szerepet viszont ezután megerősítette egy vegyes ikerpár születése.

– Nem szégyellem, hogy olyan munkákat vállaltam, amit tudtam. Kellett a pénz, kevés volt a gyet és a férjem fizetése. Dolgoztam iskolában is, igaz, a mosogatókonyhában.

Munkanélküliként egyszer csak felfigyelt egy hirdetésre: gyógypedagógiai asszisztensképzés, ingyen. Miközben csak alkalmi jövedelmei voltak, belevágott. Ott egy csoporttárs – autista fiú anyukája – révén megismerkedett az Esőemberke Alapítvány elnökével, Nádorné Vörös Ibolyával, aki akkor a Holnap Háza Autista Lakóotthon létrehozásán fáradozott. Megtudta, munkatársat keresnek az épülő létesítménybe. 2009-ben kezdett az intézmény nyitásával egy időben, és azóta is ott dolgozik. Úgy érzi, gyógypedagógiai asszisztensként végre megtalálta a helyét.

– Amióta itt vagyok, sokat változtam. Rengeteget tanultam Jene Judit intézményvezetőtől. A környezetem engem nem igazán értett meg. Jene Jutkától éreztem először az elfogadást. És ez jellemzi az egész munkahelyi légkört, olyan, mintha egy nagy családban élnénk, gyógypedagógus, szakápoló, gyógypedagógiai asszisztens meg a lakók. Nagy hatással vannak rám a sérült fiatalok is. Sok mindenre felnyitották a szemem. Van köztük, aki ezermester, van, aki számítógépet kezel, filmet készít, de olyan is, akinek csak a létezése a tehetsége. A hétköznapi dolgok azonban gondot okoznak nekik, azok csak felügyelettel, irányítással mennek. Ez a lakóotthon feladata, hogy akárcsak a szülők a gyermeküket, megtanítsuk őket az önálló életvezetésre.

Éva úgy érzi, eddigi életében inkább csak sodródott, az utóbbi években azonban kialakult benne egyfajta tudatosság. Tudja, hogy neki kell megtalálnia az irányt, felismerni, hogy miben kell még változnia. Az autista fiatalok körében ébredt a tudatára, hogy szinte minden emberben vannak autisztikus vonások, csak nem foglalkozunk velük. Ő negyvenöt évesen ébredt rá, hogy gyengeségeivel csak tudatosan szállhat szembe.

Megtalálta az útját. Az élete azonban még mindig nem teljes. A házassága rossz választás volt. Boldog lenne, ha a sorsa még tartogatna számára egy igazi társat, akiből épülni tud.