A kisgyerekek a lelkükkel is letapogatják a környezetüket

A születéstől a hétéves korig tartó időszakról beszélt a szakember – a hétéves korra tehető ugyanis az a mentális váltás, ami lehetővé teszi az iskolába lépést, a szoros értelemben vett kisgyermekkor ott lezárul. – Gyakran megtörténik velünk, felnőttekkel, hogy figyelünk valamire, látunk valamit, érzünk egy illatot, vagy hallunk egy hangot, de nem tudjuk azt beazonosítani. A sietség, mondhatni a rohanás határozza meg az életünket: embertársainkat és a környezetet is csak felszínesen érzékeljük. A gyerekek egészen mások: egy bogár, egy falevél vagy egy ablakon legördülő esőcsepp érzékelésében a lényük egésze – a fejük, a kezük és a szívük is – egyszerre vesz részt.

Olyankor megállnak, figyelnek, mozdulnak a tárgy, élőlény vagy jelenség felé, egyszerre tapintanak, szagolnak, látnak, éreznek. És csak akkor tudnak továbblépni, ha már elég tapasztalatot szereztek. Amikor séta közben rájuk szólunk, „gyere már, elbambultál”, akkor ők nem bambulnak, hanem az egyéni tanulási csatornájukon keresztül tapasztalatot és élményt szereznek, és csak akkor tudnak a helyzetből kilépni, amikor a tanulást egy adott pillanatban befejezik – magyarázta Nagyné Kassai Vanda. Hétéves korukig a gyerekek nem is tudják magukat tudatosan elválasztani a környezettől, mindenre nyitottak. A szakember szerint itt kell szólni a szülők és nevelők felelősségéről: nem mindegy ugyanis, hogy milyen környezetet biztosítunk a gyerekek számára, hogy mi felé mozdulnak el.

– Vannak irányelvek – ezek a természetesség és az egyszerűség –, de a megvalósítás függ attól, hogy ki mivel tud azonosulni, milyenek az anyagi lehetőségei, milyen a család beállítódása. Az ember a természet része, igaz, ettől az ipari forradalmak hatására a 19. században elkezdtünk eltávolodni, de a gyerekek természeti lények: nemcsak jól érzik magukat a természetben, hanem ott vannak otthon. Legyünk minél többet a természetben, találjuk meg az összhangot, a benti térben pedig törekedjünk arra, hogy természetes anyagból készült játékokat kínáljunk a kicsiknek.

Jó az is, ha magunk készítjük a játékokat: a legegyszerűbb a nemezelés, ha veszünk 10-15 deka gyapjút, és meleg vízzel és kevés szappannal összedolgozva készítünk, mondjuk egy labdát, a gyerekeket is bevonva. Ők közben tapintanak, érzik a gyapjú száraz, majd a nedves állagát, azt, hogy reagál a vízre, a tömörödését, a forma-, az alak- és az illatváltozását. Ha kint vagyunk a szabadban, ott megteszi a lapát, a vödör, a homok, a kavics, egy bot – ezek a gyermek teremtő fantáziája elé nem állítanak korlátokat. Míg egy színes műanyag rakéta mindig műanyag rakéta marad, a bot képes átváltozni csónakká, kígyóvá, árboccá. Amit a kisgyermek elképzel, az számára a valóság, a belső és a külső világa egységet alkot.

Az sem mindegy, milyen író- vagy rajzeszközt adunk a kezükbe: Vanda szerint kívánatos lenne, hogy hétéves korig a vékony, henger alakú ceruzával ne találkozzanak a gyerekek. Ceruzából a puha, három- vagy hatszögű hasáb alakúak a jók, ezeknek a legkényelmesebb a fogásuk, könnyebb velük dolgozni, színezni, míg a sima, kerek kidolgozásúak csúsznak. Válasszunk lakkozatlan, viaszolt ceruzát, ugyanilyet keressünk az ecsetekből is. Jó döntés a tégelyes ujjfesték és a méhviaszkréta is, mert az utóbbi marokkal megfogható. Egy jól előkészített környezetben a gyermek élvezettel játszik és felfedez. Mi, felnőttek ilyenkor lépjünk hátra, figyeljük meg a saját gyerekünket, aki mutatja majd az utat és az intenzitást is, hogy merre akar haladni a saját fejlődésében, tanulásában. Ha jól megfigyeljük őket, mindig tudjuk majd, mikor adhatjuk a következő impulzust.

Gyökereket is kell adnunk magunknak és a gyermekeinknek. A hagyományoknak megtartó erejük van, fontosak az ünnepek a család szempontjából, de társadalmi és kulturális szempontból is. A régi korok emberének (is) ezek voltak a pihenőnapjai, akkoriban még nem különült el a szabadidő, az énidő, adta magát a természet munkaforrásként, ezt szakították meg a feltöltődésre szolgáló ünnepnapok.

A szokásokat, hagyományokat lehetőleg ne magyarázzuk, javasolja Nagyné Kassai Vanda. Fontos, hogy mi tisztában legyünk ezekkel, eldöntsük, mit hogyan ünneplünk, és ha kérdez a gyerek, a maga szintjén válaszoljunk, annyit, amennyiről úgy érezzük, be tudja fogadni. Aktuális példát is említ: a vízkereszttől húshagyókeddig tartó farsang a bálok, a táncmulatságok, lakomák és a házasságkötések időszaka volt régen. (Nyáron nem házasodtak a paraszti világban, akkor zajlottak a földeken a munkák.) Csúcspontja a karnevál, hagyományosan a farsangfarka, a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap, egyben télbúcsúztató. Magyarországon ekkor tartják a farsang legnevezetesebb eseményét, a mohácsi busójárást, ez zárja le az időszakot.

Az ezt követő böjti időben tilos volt mulatságot tartani és házasodni. Az idén március 6., szerdával kezdődő nagyböjtöt is szépen meg lehet jeleníteni a gyermekeknek: kitakarítunk mindent, és a böjti időszak elejétől fokozatosan elpakoljuk a játékok jelentős részét, együtt a gyerekekkel. A lemondás, az önmegtartás, a szűkösség időszakában a gyerek, aki máskor egész nap játszik, érzi majd a böjtöt, de ezt sem kell túlmagyarázni.

Bár a karácsonyi időszak már elmúlt, Vanda emlékeztetett: a fény ünnepét is hagyományosan egy kisböjti időszak előzte meg – az advent eredetileg elcsöndesedő, fényben szegény periódus volt. Ők a családban a karácsonyra készülve is félrerakták, eltették szem elől a játékok egy részét. Pozitív hozadék még, hogy a gyerekek észrevehetően jobban örültek így a karácsonyra kapott új játékoknak, ajándékoknak.