Harminc éve: ahol 1988-ban harmincnyolc hektár többet termett, mint az ezer

Aztán gép emelte a halrakományokat partra, ahol mérlegelték a zsákmányt, és kádakba rakva hordták szét a megye horgásztavaiba.

Igen jól dolgozott Spilák György ágazatvezető irányításával a bajánsenyei termelőszövetkezet két halászmestere harminc évvel ezelőtt. Folyamatosan gondozták a tavat, etették, védték hatalmas halállományát. Györke József és Tóth Ferenc – mert róluk van szó – gondos munkájukkal vélhetően egymillió forint tiszta hasznot hajtottak abban az évben is a szövetkezetnek. Ennyivel kalkulált Koltai Vilmos elnök. De náluk ez az igazi aratás – sokkal többet hoz a közös gazdaságnak a hal, mint a búza. Örült az elnök szíve-lelke, nagy kő esett le róla. Hogyisne: hatalmas kockázat volt annak idején gátat szabni itt a Kerca-patak elé, s a megye legnagyobb halastavát – egyetlen halgazdaságát! – kialakítani azon. Egy e vidéken teljesen idegen munkakultúra honosodott meg néhány év alatt – és gazdag az aratás!

Ez a harmincnyolc hektár több értéket termett, mint ezer másik! Erre két ember elég volt évről évre, amott meg, a búzaföldeken drága gépek, megfizethetetlen műtrágya, növényvédő szerek – a reálistól rég elszakadt, inflációs árakon. S vele az ezernyi kockázat. A sok eső, vagy a kevés. Az aszállyal, a lehetséges jégveréssel.

A halat meg már megtanulták.

– Egészséges takarmány kell, és semmi söpredék – ez a nyitja, tudtuk meg anno a szövetkezet elnökétől. Búza, kukorica, azt eszi a hal.

Amelyből 1988-ban várhatóan hét vagonnal „termett”… Ebből hármat, három és felet vettek meg a horgászoknak, bajánsenyei pontyra vadászhattak Hímfától Szombathelyig. Azaz a megye déli részében.

Itt volt a horgászok szinte teljes megyei vezérkara, itt a körmendi horgászvezetők, s egyöntetű a vélemény: igen szép ez a ponty. Jó becslések szerint legalább a nyolcvan százaléka már a tilalom feloldása után fogható volt, elérték a 30 centis mérethatárt. A zöm azonban ennél jóval nagyobb volt.

Határőr fiúk segédkeztek a halászoknak, óriási volt a nyüzsgés a halásztéren. Óvodáscsoport érkezett: szájtátva bámultak a kis apróságok. Életre szóló élmény volt ez nekik, nagyanyó-nagypapa korukban is mesélhető.

Őket is nézve közben nem gyermeteg gondolatok forogtak a fejekben: micsoda terek – gyenge földek – terpeszkednek e hatalmas tó körül! Micsoda alkalmas helyek újabb s netán még újabb tavaknak. Esetleg egy kisebb halfeldolgozónak.

Már a „nyers” értékesítés is sokkal gazdaságosabb volt a szövetkezet más munkáinál. A halak haszna: az összes nyereség harmada itt Bajánsenyén. „Hatékony” volt tehát nagyon ez az ágazat. Különféle gyűléstermekben rég elkopott volt már e szó, e fogalom értéke. Itt meg, e sanyarú földön valósággal megtapogathatta az ember. Kézbe vehette, bár sikamlós a hal. De országszerte nagyon kevés volt belőle. Mint például a szombathelyi piacon: aki belenézett a halasok akváriumába, oly szárazat látott, mint a sivatag.

Pénz kellett, persze, újabb tavakhoz, amelyeken a harmadik, netán a tizedik halászmester is termelhette volna a maga félmillióját évente.

Nos, ez az. A pénz. Az volt a kevés.

De ezerszám járt már ide Vasba is az osztrák horgásznép, nincs az a pénz, amit meg ne adtak volna a halért. Az élményért. Igaz, csak kicsiben…

Ám ahol kicsi hal van bőven, ott előbb-utóbb nagynak is lennie kell. Csak kellő gondossággal és törődéssel azokkal a „bevetendő” horgokkal, hálókkal!