Nem kérnek a civilizációból – A természetben találnak jobb életminőséget

Erdő mellett, két falu között él az Őrség peremén, Göcsej határában Paulics Péter, aki jurtában lakik a családjával, állatokat tart, földet művel, a gyerekei magántanulók, a párja otthon tanítja őket. Az egykor sikeres szombathelyi vállalkozó jó másfél évtizede úgy döntött, hogy vidékre költözik.

– Ismertem Szombathelyi Tibort, egyszer szerepeltünk együtt egy tévéműsorban, ahol ő vendég volt, és javasolta, hogy engem is hívjanak meg, mert autentikus figura vagyok. Addig nem találkoztunk, de az öltözőben úgy üdvözöltük egymást, mintha régi barátok lennénk. Külön utakon jártunk, de hasonló elképzelésekkel. Ő más típusú ember volt, nagyon aktív, energikus, én csendesebb, lassúbb vagyok. Ugyanazt a missziót vitte, mint mi, csak a saját temperamentumának megfelelően más közlésmódszereket alkalmazott. Megteremtette magának a feltételeket, hogy nagy közönséghez szóljon – mondja Paulics Péter. – Mi először egy 70 fős kis faluban laktunk a párommal, ott születtek meg a gyerekeink. Aztán azt gondoltuk, hogy nem a természethez közel, hanem a természetben akarunk élni.

Nem öncélú elvonulás

Találkoztunk olyanokkal, akik harminc éve laktak jurtában patakparton, láttuk, hogy így is lehet. Elhatároztuk, hogy külterületre költözünk. Minél fejlettebb a világ, annál kegyetlenebb, szívtelenebb, úgy éreztük, nem jó irány nekünk. Ez nem öncélú elvonulás, hiszen szeretem az embereket, az egész életem arról szól, hogy segítsek. Az ajtónk nyitva áll bárki előtt, aki látni akarja, hogy élünk, kipróbálhatja.

A család fő elve az, hogy csak a tényleges szükségletek szerint vegyünk ki a létezésből, arra törekedünk, hogy minél kevesebb pénz kelljen.

– Nehéz élet, tele van botladozással, de így tudunk befelé figyelni, amire a rohanó civilizált élet nem alkalmas. Ha tudod integrálni magad a természetbe, Isten ölébe pottyansz – mondja Péter. – A civilizált élet sok örömforrást kínál, de az mind anyagi és mulandó. A boldogság lét­állapot, minden élőlénynek a saját természete, de csak akkor tudja megélni, ha a természet szerint él, és az nem az örömök hajszolása.

Azt akartam, hogy a gyerekeim a valóságban nőjenek fel

Ha felnézek az égre a városból, az más, mintha felnézek az égre a határból, milliárd csillag van. Ha fúj a szél, a városban a rolóm zörgését hallom, kint az erdőt, a vadállatokat. Ez a valóság. Azt akartam, hogy a gyerekeim ebben nőjenek fel, ne kelljen keresniük magukat, vagy majd azzal küzdeniük, hogy miként vessenek le hibás szerepeket. Ők a szabadság szeretetét és tiszteletét kapták, mindegyik egy egyéni csoda. A tudásukat nemcsak ismeretszerzés révén szerzik, hanem a tapasztalataik alapján. Sokat tanulok tőlük, gyönyörködöm bennük. Van egy nagy lányom az első házasságomból, aki felnőttként döntött úgy, hogy kiköltözik hozzánk. Azóta férjhez is ment, gerendaházat építettek nyolcszáz méterre tőlünk, csak egy erdősáv választ el.

Eltávolodva a világ zajától

Magyarósi Miklós a szombathelyi parkerdei birtokán fogalmazza meg a gondolatait.

– Ismerem az Életiskola-modellt, mindig szimpatikus nekem, ha valaki közel áll a természethez, a gyakorlati tapasztalatokból vonja le a következtetéseit, vagyis józan paraszti ésszel gondolkodik. Én nem tudok elszakadni a civilizációtól, mert odaköt a munkám, és tartanom kell a kapcsolatot az emberekkel, én is eltöltök pár órát naponta a számítógép előtt. A város közepén születtem 1971-ben, a Március 15. téren nőttem fel, az állatokhoz semmi közöm nem volt. Korábban népművelőként sokat forgolódtam különböző csoportokban, sok közösségi élményem volt. A parkerdőben, eltávolodva a világ zajától, jólesik magamra figyelni. Az emberek elfelejtettek saját szellemi és lelki életükkel foglalkozni, azt harmóniában tartani. Nekem a kis kétezer négyzetméteres birtokom ebben segít.

Szabadon a feleslegestől

Magyarósi Miklós élete is azzal több, amivel kevesebb. Ő is redukálta a szükségleteit, szeret a sok felesleges holmitól szabadon élni, szerényebben, odafigyelve a környezetre. Minimalizálta a technikai felszereltségét, eszközeit. Úgy véli, hogy a virtuális térre leszűkült élet helyett jó lenne, ha visszatérnénk egy olyan társadalomhoz, ahol az embereknek volt ideje, energiája egymással találkozni, beszélgetni. Sokat van kint az erdőben egyedül, ezért örömmel kommunikál élőben (nem telefonon, interneten), hiányolja, ha nincsenek találkozások. A személyes interakció szerinte a legjobb tanulási módszer, és a legjobb segítségnyújtási lehetőség. Szeretne később önellátó életet élni, ehhez azonban kell öt hektár föld. Kiszámolta: ennyi kellene ahhoz, hogy az állatainak takarmányt tudjon termelni, és magának is legyen elég zöldség, gyümölcs egész évre. Nem szereti a csillogást, a hamis biztonságot. Az erdőben kint érzi a „mindent átható erőt”. Neki ez a nagybetűs Élet.