Negyvenöt év után találkoztak az egykori Domonkos utcai ovisok

Te ki vagy? – találgatásokkal, nagy ölelésekkel és persze sztorizással telt az este szombaton a Gól étteremben, pár méterre attól az épülettől, ahol negyvenöt évvel ezelőtt az egykori Domonkos utcai óvoda egyik csoportszobájában a lendkerekes autókat tologatták és a babákat fésülték Barcza Györgyné, Zsuzsa néni óvodásai. Az erre az alkalomra felnagyított fekete-fehér csoportkép – és persze Zsuzsa néni csalhatatlan memóriája – szerint negyvenhárom gyermek járt a csoportba – közülük 19 eljött a találkozóra.

– Nagyon jó gyerekek voltak, minden érdekelte őket. Kolléganőmmel, Margitkával és Arankával, a dadussal vittük őket mindenfelé: piacra, autószerelő műhelybe, volt egy veteményeskertünk, azt is gondoztuk – idézte fel a régi szép időket Zsuzsa néni, akit egykori ovisai hatalmas virágcsokorral köszöntöttek.

Szalai Judit ötlete volt a találkozó, Horváth Bea segített neki a szervezésben – a többiek tapssal köszönték meg nekik ezt a szép estét. Tanítónő, ingatlanforgalmazó, nyomozó, szűcs, ápolónő (is) lett a kisfiúkból és kislányokból, akik közül majdnem mindenki emlékezett az óvodai jelére. Csak a fiúk bizonytalanodtak el, ugratták is egymást rendesen, mondván: a tiéd talán sörös korsó lehetett...

Egy ilyen találkozó arra is jó, hogy kiderüljenek a régi nagy titkok. Például hogy a Szalai Judit szerelmes volt a Bindics Tibibe, aki ebből semmit sem sejtett. Meg hogy miért állt olyan sokszor a sarokban a Stojcsics Eszti, aki „csak” azért harapta meg a Fehér Dia kezét az anyák napi ünnepségen, mert a Dia megcsípte. A terített asztalnál persze szóba jött az óvodai finomfőzelék is, amit nem sokan szerettek. Horváth Bea tudna erről mesélni: egyszer ráparancsoltak, hogy egye meg, de a tányér csak nem akart kiürülni – nem hát, mert potyogtak bele a könnyei. Farkas Ingrid büszkén mesélte, hogy nagycsoportosként a Deák Ferenc utcából reggelente egyedül mehetett az oviba, igaz, az anyukája – a biztonság kedvéért, ha esetleg mégis eltévedne – készített neki egy óvodás igazolványt, amin rajta volt a szülők munkahelyi telefonszáma.

Az mindannyiuknak feltűnt, hogy a régi fekete-fehér képek mindegyikén mosolyognak. „De jó volt” – mondogatták egymásnak, és néhányan talán az olvasószemüvegük alatt egy-egy könnycseppet is elmorzsoltak. Folytatás: öt év múlva.