Az Annapurna csúcsát célzó 2016-os magyar expedíció szerepelt terítéken a Lovagteremben

Teltház várta Klein Dávidot Kőszegen, a Jurisics-vár Lovagtermében: az ismert expedíciós hegymászó az Írottkő Natúrparkért Egyesület vendége volt. Bogáti András túravezető kérdezte a sportolót a kezdetekről, motivációról, majd fő témaként az Annapurna I. csúcsának eléréséről – a 8091 méter magas hegyet a Föld tizedik legmagasabb pontjaként tartják számon és a hazai „legnek” számító csúcsnál, a Kékesnél majdnem nyolcszor feljebb nyúlik.

Klein Dávid hegymászás iránti szenvedélye serdülőkorának küszöbén kezdődött: az világos volt számára, hogy a mozgás lételeme, viszont a fiúknál akkor is népszerű sport, a foci iránt nem érdeklődött és saját bevallása szerint különösebben tehetséges sem volt benne. – Tizenhárom esztendősen találtam rá egy sziklamászó tanfolyamra és innentől megpecsételődött a sorsom – vallotta be mosollyal az arcán a hegymászó. A mászás egy nagyon összetett tevékenység: van benne a kaland iránti igény, ugyanakkor technikai jellegű kihívás és egyfajta zarándokút is a résztvevők számára – emelte ki a sportember, akinek véleménye szerint a legmagasabb pont elérése egy kitüntetett része az expedíciónak, de az ott lét csak egy pillanat az addig tartó úton: fizikailag és felkészülést tekintve is. – Eddig négy 8000 méternél magasabb csúcson jártam, de egyszer volt katarzisélményem: ott volt lehetőségem megélni a cél elérésének pillanatát. Fontos a csúcs és minden alkalommal hiányérzet van bennem, amikor nem érem el. Egy jó expedíció után hazatérni azonban még mindig jobb, mintha azt érezném, hogy valami nem volt rendben, mint például megszegtem a magam által állított normákat – vezette be 2016-os útját Klein Dávid.

Oxigénpalack és serpák nélküli mászás híve a hegymászó – magyar kollégáinak nagy részéhez hasonlóan -, „tisztábbnak”, etikusabbnak és igazságosabbnak is tartja ezt a módját a csúcsra jutásnak, ahogy sokkal nehezebb teljesíteni is az utat, mint palackos oxigén utánpótlással. A magyar expedíciós hegymászás célul tűzte ki a világ tizennégy, 8000 méternél magasabb hegyének megmászását, ezek közül már csak három „feladatuk” maradt: a Shisha Pangma főcsúcsára való igazolt feljutás, a K2 és az Everest palack nélküli megmászása, mivel 2016-ban pipa került az Annapurna neve mellé is. A hegy egyébként az egyik a kisebb „nyolcezresek” közül, ugyanakkor lavinái miatt a legveszélyesebbnek számít: a statisztika szerint 200 hegymászásra 43 haláleset jut. Korábban Erőss Zsoltnak és csapatának volt egy kísérlete a csúcsra jutásra, ám az a vállalkozás tragédiával végződött: egy 7000 méter feletti helyszínen a csapat egyik tagját lavina sodorta el. Ilyen előzményekkel vágott neki az expedíciónak immár három esztendeje Klein Dávid, aki képes vetítés mellett számolt be élményeiről közönségének.

Alapos tervezés előzte meg az Annapurna megmászását – mesélte sportoló. Aki a Himalája ezen hegyére szeretne feljutni, annak Nepálba kell elutaznia, azon belül is a fővárosba, Katmanduba. Ott a tovább indulás előtt pár napot el kellett töltenie neki is és minden olyan hegymászónak, aki a hegyek valamelyikére készült, hogy a szükséges engedélyeket megszerezze és nekivághasson a távnak. A hegymászó hangsúlyozta: bár ő egyedül indult el, itthon számos segítője tett azért, hogy sikerre vigye vállalását, valamint több külföldi „útitárssal” is megismerkedett meg a helyszínen, akikkel közösen alakították ki az alaptábort: saját sátraikon kívül például a zuhanyzásra használt mobil helyiségeket együtt állítsanak össze. – Az expedíciót négy jól elkülöníthető szakaszra lehet felosztani: megközelítésre, felépítésre, csúcsmászásra és levonulásra. A megközelítés a legkönnyebb része az útnak: az alaptáborhoz megy fel, ahonnan már a valódi feladat kezdődik, közben térképet, háromnapi élelmet gyűjtött össze, majd végül kalandok után gyalogszer helyett végül – másokhoz hasonlóan – helikopterrel jutott fel az alaptáborba. Dávid, aki egyébként nem dohányzik, az útjaira mindig visz magával szivart és amelyek közül egyet-egyet akkor gyújt meg, amikor egy expedíción fontos eredményt ér el. Az első ilyen „gyújtópont” éppen az alaptábor volt: a tapasztalatokban gazdag, ám kevéssé megtervezett első szakasz okozta bonyodalmakkal átszőtt élmények megünneplésére használta fel az elsőt. Közben elárulta azt is, hogy számára a terep erősebb otthon-élményt nyújt, mint egy épített környezet: 2018-ban például az év több mint felét szabadban töltötte, sátrakban. Megtudtuk azt is, hogy a kommunikáció a Himalájában nem mobiltelefonokon, hanem egyéb, műholdas kapcsolatra alkalmas eszközökkel történik a hegymászók és a külvilág között, valamint, nyomkövető is a segítségükre van. Az alaptábornál pedig hagyományos buddhista vallási szertartásban is részt vett, melynek a környéken élők életében nagy szerepe van: a hegy véleményét kérik ki, hogy ráléphetnek-e az ösvényeire. Míg a felépítés szakasza viszonylag rövid időt vesz igénybe, a mászás a jóval hosszadalmasabb: meredek, jéggel borított terepekre, veszélyes lejtőkre, sziklákra és vegyes havas-jeges talajra egyaránt számítania kell a meglehetősen hideg környezetben a csúcsra törőnek. A magyar expedíciós hegymászó felfelé tartó útja erőt, kitartást és – a lavinák és a szinte észrevehetetlen gleccserhasadékok miatti veszélyhelyzetek lélekjelenlétet igényeltek. Elhatározását végül siker koronázta: 2016. május 1-jén ért fel, oxigénpalack használata nélkül az Annapurna csúcsára.

A lejutásról szólva elmondta: könnyebbnek tűnik, ám nem veszélytelenebb, mint a feljutás: a levezető utat rövidebb idő alatt teszik meg, kevesebb tervezéssel. Az alaptábort probléma nélkül elérték, ott már a sátrak szétszedése volt a feladatuk a pihenést követően, majd helikopterrel elhagyták a helyszínt. A program végén kérdéseket tehetett fel a hallgatóság a sportolónak: több mint fél órán keresztül faggatták változatos témákban az előadótól. A tartalmas estét a Rózsabors Műhely muzsikája foglalta keretbe: a beszélgetés előtt és után is dalok csokrával szórakoztatták a nagyérdeműt.