Táborban hívjuk-e a kiskamaszt? – Ha honvágya van, bátorítsuk, segítve az önállósodásban

A családi nyaralásokon kívül leginkább napközis és ottalvós táborokban és a nagyszülőknél töltik gyerekeink óvodásként a nyári szünidő négy-öt, általános iskolásként 12 hetét. Önállóságot, közösségi viselkedést tanulnak, új ingerek érik őket, amelyek rövid és hosszú távú előnyökkel is járnak.

– Minden korosztálynak megvan a sajátossága, fejlődés-lélektani szempontból pedig a hozadéka és megfizetendő ára egy-egy ilyen programnak. Különbséget kell tenni a kisebb gyerekek táboroztatása és a kamaszoknak, fiatal felnőtteknek szóló, általuk választott programok, például fesztiválok, koncertek, baráti összejövetelek között. Az előbbiek védett környezetűek – általában különösebb aggodalom nélkül engedjük el ezekre a gyerekeiket. Az utóbbiaknál a nagykamaszok, középiskolások a felnőttek társaságát lehetőleg mellőzik, meg akarják tapasztalni a saját felnőttségüket – mondja Éger Csaba pszichológus.

Amikor arról gondolkodunk, hogy a szülő milyen mértékben keresse gyerekét a tábor ideje alatt, akkor az elsőként eldöntendő kérdés, hogy kinek van szüksége a kapcsolattartásra. Ha azt tapasztaljuk, és ez önvizsgálatot és magunkhoz való őszinteséget igényel, hogy azért hívnánk fel a gyermekünket, mert nekünk hiányzik, nehezen elviselhető hiányt eredményez egy hétig nélkülözni a társaságát, ez az irány általában nem támogatandó.

– Az ilyen hozzáállás gátolhatja a gyermek önállóságra való törekvését, annak megtapasztalását, hogy el tud távolodni a szüleitől, nagyszüleitől, tanáraitól, akik amúgy a mindennapi életet irányítják, és tud önállóan döntéseket hozni, beosztani az idejét. Ez nem azt jelenti, hogy a szülőnek nem hiányozhat a gyereke. De ha tudjuk, hogy a tanárnál jó kezekben van, a környezet biztonságos, aggodalomra nincs ok, akkor érdemes saját magunkkal szemben határt húzni, és megbeszélni a gyermekkel, hogy egy hét alatt egyszer, kétszer vagy háromszor, esténként váltunk néhány mondatot. Előre megbeszélt időpontban keressük egymást telefonon, messengeren, így a szülő meggyőződhet gyermeke jóllétéről.

Ha ellenkezőleg, a gyereknek van nagy igénye a kapcsolattartásra, ő telefonálna akár mindennap, vagy naponta többször, az megfordítja a dolgot. Ilyenkor szülőként segítsük az önállóságban, ami nem azt jelenti, hogy egy hétig nem beszélhetünk, hanem, hogy bátorítjuk, érezze jól magát, minden rendben van. Mondhatjuk például, hogy „tudom, hogy hiányzunk, beszéljünk az első napon, a másodikon is, de a harmadikat próbáljuk kihagyni”. Ha ilyenkor bekapcsolódik a szülői túlaggódás, kontraproduktív helyzetbe csúszunk, segítünk fenntartani a gyerek honvágyát a folyamatos kapcsolattartással.

Amikor hazajönnek a táborból az iskolások, gyakran jön a válasz, semmi nem történt. Érdemes-e és, ha igen, hogyan érdeklődnünk a részletekről? – Életkorfüggő kérdés ez is: minél fiatalabbak a gyerekek, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy tudjuk, mi történt velük. Általános iskola alsó tagozatában – 6-tól 10 éves korban még szívesen mesélnek maguktól.

Ha mégis elzárkóznak, titkolóznak, esetleg szégyent látunk rajtuk, azt érezzük – és itt hagyatkozhatunk a megérzésünkre –, hogy valamiről nem akarnak beszélni, érdemes a kérdést másnap újra elővenni. „Úgy láttam tegnap, mintha valami bántott volna. Nem akartál róla beszélni, most szeretnél róla mesélni, hogy mi volt benned?” – így adhatunk teret annak, hogy ha tényleg történt valami (megszidta a tanító néni, összeveszett a barátjával), azt elmondhassa.

A gyermek látja: a szülő észrevette, hogy dolgozik benne valami, és kíváncsi rá. Azzal együtt elfogadható és szerethető, ami történt. Ha ezt az impulzust adjuk neki, nagyobb eséllyel megnyílik. Ha mégsem, akkor érdemes a tanárhoz fordulni. Nem kutakodva, de megkérdezni, ő mit tapasztalt. Így is hírt kaphatunk.