Kinek a története? – Cryene Donovan: Németh Dénes filmje Intán

„Van-e értelme az életnek? Mit keresünk a világban? Talán csak porszemek vagyunk a sivatagban? Eszközök a Rendszernek? A film nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy ezekre a kérdésekre próbáljon választ találni. A legfőbb kérdés azonban az, valóban tudni akarjuk-e az igazságot.” A film, amelyről szó van, Terry Gilliam The Zero Theorem című mozija, az idézet egy Németh Dénes-blogbejegyzésből való. Alapkérdéseket vet föl, amelyekkel előbb-utóbb mindenki találkozik; hát még az alkotók.

Bár Németh Dénes Cryene Donovan című dokumentum­filmjében talán az a legfelszabadítóbb (legszebb, legrokonszenvesebb), hogy úgy kérdez – hogy nem kérdez, miközben nincsenek meg­fellebbezhetetlen állításai, kinyilatkoztatásai. Figyel, mesél, dokumentál. Nem csodálkozik. Nem a különöst keresi, csak megmutatja az emberit. Főhőse – Tanai Henriett és/vagy Cryene Donovan – életét az intaházi pszichiátrai rehabilitációs intézetben követi nyomon, hosszú hónapokon át. A filmet írta, rendezte, fényképezte és vágta Németh Dénes – akinek ez volt az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet Filmtudományi Tanszékén folytatott tanulmányai végén a vizsgafilmje.

De nem lehet véletlen, hogy a dokumentumfilmhez készült plakát tetején egymás mellett olvasható a két név: Tanai Henriett, Németh Dénes. A dokumentumfilm alapvető erőssége, hogy nem „tárgyiasítja” főszereplőjét (ha pusztán csak beszélünk valakiről, bárkiről, könnyen ebbe a csapdába eshetünk; minden percben), hanem egyenrangú partnerként, beszélgetőtársként vonja be a játékba. Mégpedig úgy, hogy a rendező (író, vágó stb.) egy könnyed (posztmodern) gesztussal szereplővé teszi önmagát, sőt: a film a világ legtermészetesebb módján elbeszéli saját keletkezésének történetét is, beleértve a kudarcokat és a tétovaságokat, megtorpanásokat. Németh Dénes nagy biztonsággal eltalálja azt a személyes hangot, amely úgy hagyja nyitja az ajtót a spontaneitás és az esetlegességek előtt, hogy közben tudjuk: ez egy alkotás, vagyis konstrukció (még akkor is, ha dokumentumfilm, vagyis deklaráltan a valóságból táplálkozik).

Dr. Nagy László pszichiá­ter, pszichoterapeuta, az in­tézet osztályvezető főorvosa a filmbemutatót követő beszélgetésen éppen azt az állandó dialógust emelte ki, amely a film készítője és főszereplője között végig fönnállt: dinamikussá és elevenné téve, pontosabban létrehozva – és el nem engedve – a célratörő együttműködést.

Amikor 2016 nyarán nyílt napot tartott, bemutatkozott Intaháza, a slam poetry asztalnál a park zöldjében ott ült egy fiatal lány, aki még életében nem írt verset, azon a délelőttön esett át a tűzkeresztségen. Azt mondta, nem volt nehéz, csak elkezdeni: „Hazádnak rendületlenül légy híve. Lennék én, ha találnám, veszetten keresve. (…)” A verset Tanai Henriett írta, aki – amint az most a róla és vele készült Cryene Donovan-filmből kiderült – például rajzol, énekel és gitározik.

Az intaházi vetítésen ő, Heni is ott volt. Különben már nem Intaháza lakója: ápolónő, tanul és dolgozik; éppen valóra váltja az álmait.