Dr. Andor Szabolcs: az antikvitástól fogva üldözték a sírgyalázókat, büntették a kegyeletsértést

Azért választotta és vállalta szívesen ezt a témát, mert ez az édesapja szellemi öröksége: dr. Andor Ferenc több mint két évtizeden át (1988-tól 2009-ig) volt a Vas Megyei Temetkezési Vállalat igazgatója, életműdíjat is kapott a szakmától. A fiú számára jogászként érdekes volt továbbgondolni a temetkezéseket a jog tükrében az antik Rómától kezdve, sőt még régebbről. Amint kifejti, a kegyeleti kultusz és a jog kialakulása összefonódik, hiszen a magasabb szervezettségi fokon álló közösségekben társadalmi szerepet nyert a halál, a temetkezés.

A vándorló népek még egyszerűen csak hátrahagyták a haldoklót vagy a holtat, és a természetre bízták a sorsát, de azok a népek, amelyek letelepedtek, valamilyen formában gondoskodtak a holttestről, akár sziklaüregbe helyezték, akár a földbe, de elzárták, elkülönítették az élőktől, és ez nemcsak az egészségük védelmére, de a halott visszatérésének megakadályozására is irányult. Ez egyben azt is jelenti, hogy lelkiségükben a halál mint természetfeletti hatalom jelent meg. Amikor a temetésnek már kultusza volt, azt körültekintő gondossággal végezték, közösségi érdek volt, és társadalmi eseményt képezett.

– Olvasmányaim szerint a halálhoz fűződő ritualizált viszony legkorábbi bizonyítékai a dél-franciaországi középső kőkorszakból származó sírleletek. Ezek arra utalnak, hogy az ötvenezer évvel ezelőtti monstieri kultúrához tartozó ember már rendelkezhetett lélekképzetekkel. Az elhunytak mellé helyezett tárgyakat nyilvánvalóan túlvilági használatra szánták – tudjuk meg dr. Andor Szabolcstól. A temetkezések külső képe, megoldási formája aszerint változott az idők során, milyen volt a népek műveltségi foka, kultúrája. A földbe temetés és a hamvasztás maradt fenn máig.

A sír fölé hordott föld- vagy kőhalom célja részben az volt, hogy az állatok ki ne kaparják a holtat, de szerepet játszott benne a visszatérő halottól való félelem is. A világban sok helyen építettek föld alatti sírkamrákat – ilyenek az egyiptomi piramisok vagy a kínai császár nyughelye –, ezek változatai a mai kripták. A hamvasztás az ókori kultúrnépeknél is megvolt. A kereszténység azonban szakított a halottégetéssel, a 4. századtól földbe temettek. Legközelebb a francia forradalom és a felvilágosodás idézte fel, de Napóleon az egyház szellemében szabályozta.

Majd a 19. században foglaltak állást mellette a szabadkőművesek, mert higiénikusabbnak, gazdaságosabbnak gondolták. 1876. június 22-én égették el az első holttestet miniszteri engedéllyel Milánóban, a világ első modern krematóriumában, amelyet Friedrich Siemens fejlesztett ki. Olaszország volt az első állam, amely a földbe temetés alternatívájaként a hamvasztást megengedte és törvényekkel rendezte. Ezután Európában sorra nyíltak a krematóriumok. Magyarországon nagy tiltakozás volt ellene. Az elsőt csak 1928-ban adták át – de a kormány még a műszaki próbát sem engedte emberi holttesttel, egy disznót égettek el –, és egészen 1951-ig nem is használták az erős ellenérzések és az egyházi tilalom miatt. Az Apostoli Szentszék 1963-ban foglalt állást, lehetővé téve a hamvasztást.

– A gazdag kultúrtörténeti múlt mellett a kegyelet, a végtisztesség az egyik legkorábbi jogalkotási tárgykör – fogalmaz dr. Andor Szabolcs. – Nemcsak a tisztelet és az egészségügyi megfontolások befolyásolták. A holtakról való gondoskodás egyik központi kérdése a sírhelyhasználati jog volt. Magyarországon is újra megjelentek a kegyeleti előtakarékossági pénztárak, társaságok, ezért érdemes megemlíteni, hogy a római jogban van előzménye: a „collegium funeraticium”.

A Kr. e. 4. századtól ismerünk úgynevezett síralapítványokat, amelyekben az elhunytak még életükben meghatározták, milyen tárgyakat temessenek el velük. A családi, testvéri szolidaritás háttérbe szorulásával a halottkultusz sem volt biztosítva többé, ezért a síralapító vagyont juttatott bizonyos jogi személyeknek – kultikus egyleteknek, templomoknak, községeknek – azzal a meghagyással, hogy ebből gondoskodjanak sírjának, emlékének ápolásáról. Már a szolóni törvények tartalmaznak büntető jogszabályt a kegyeletsértés, sírgyalázás üldözésére, és tiltották, büntették idegenek betemetését a családi sírboltba. E büntetőjogi fenyegetettség mellett a sírfeliratok is bírságot helyeztek kilátásba: a Kr. e. 4. századtól terjedt el, hogy maga a síralapító üzent a sírkövön a jogsértőnek.

Dr. Andor Szabolcs a római jogból a „ius sepulchri” fogalmát idézi, amely egy meghatározott személy sírral kapcsolatos jogosítványainak összességét jelentette. A temetkezési költség arra hárult, aki az elhunyt vagyonát örökölte, kivéve, ha az örökhagyó mást bízott meg. Tilos volt a kivégzettek tetemének vagy hamvainak eltemetése, később a vérrokonok kérhették a maradványokat. A száműzetésben élőt vagy kitiltottat csak császári kegyelem alapján lehetett eltemetni, de csak a száműzetési helyen kívül.

A római korban (görög, zsidó, római kultúra) tilos volt a városon belüli temetés. A falon kívül, családi temetőkben, sírboltokban helyezték örök nyugalomra a halottakat.

A keresztény temetők megjelenésével új fejezet kezdődött a kegyeleti kultusz történetében. A temető sírközösséget jelentett, valamint a minden keresztényre kiterjedő testvéri közösség érzetét. A mártírok sírjai, illetve az ezek fölé épített bazilikák lettek a keresztény temetők középpontjai. Szokássá vált a falai mellé, később magába az épületbe temetkezni. A 4. században még bárki, a 6. századtól már csak klerikálisok választhatták végső nyughelyül, a középkor kezdetétől pedig uralkodók és nagyurak is. A templom falain belüli temetkezés korlátozásával a templom udvarában temették el a híveket, így kialakult a templom körüli, majd a különálló temető. Ezt a temetőt nevezte a köznyelv cinteremnek. A 18. században formálódtak át a keresztény temetők, amikor helyhiány miatt – és közegészségügyi megfontolásokból – a településen kívülre kerültek a sírkertek. Létesítésük, gondozásuk lelkiségét továbbra is táplálta a holtak feltámadásába és a „szentek közösségébe” vetett hit.