Ki menti meg a mentőt, ha a lelkéről van szó?

A képzés ugyan mentőknek szólt, de a téma több ponton nem csak számukra érdekes, hiszen számos újraélesztést tanult önkéntes is odaállhat a bajban. Csak a Szombathely város által szervezett tanfolyamokon több mint harmincötezren vettek részt az utóbbi években.

Különösen nagy stresszt jelent például a tömegbaleset vagy például a gyermekhalál.

Hogyan védheti a saját pszichéjét az, aki belép a segítő szerepbe? Dr. Csucsai Borbála szerint úgy kell dolgozni ezeknél az eseteknél, „mint egy gép”, vagyis érzelmi távolságtartással, nem bevonódva. Nem a szerencsétlenül járt emberrel, hanem a feladattal, magával a segítségnyújtással kell azonosulni. A mentő embert segítő „pajzs” ilyenkor az érzelmi elfojtás. De fontos tudni arról, hogy belül is fontos történések zajlanak, amikkel később – a baj elhárítása után – foglalkozni kell.

Amikor valaki belép a segítő szerepbe egy adott helyszínen, nyugodt, de szellemileg felpörgetett. Az ember a középpontjában van, egységben önmagával és a feladattal, ez határtalanul jó érzés. De ha észreveszi, hogy „ez a gyerek pont annyi idős, mint az én gyerekem”, kinyílik a pajzs, a védelmi rendszer beomlik, jönnek az érzelmek, nem tud tovább figyelni, és már csak egy darabig visz a robotpilóta, segítséget kell kérni. Előfordulhat, hogy az érintett nem tud segítséget kérni, csak le-

blokkol. Ezt a társainak észre kell venni, ki kell venni őt a helyzetből, más feladatot kell adni neki: nézzen körül, kérdezze meg a rendőrt, a tűzoltót, hozzon vizet…

A traumatizáltság olyan súlyos lehet, hogy utána pszichológus is kell. Az érzelmi távolságtartás eszközei közé tartozik a fekete humor (bármilyen furcsa, szabad, sőt tanácsos arról beszélgetni, hogy például mi lesz ebédre); a személytelenítés (ilyenkor az emberi méltóságot tiszteletben tartva, de „tárgyként” kezelik a beteget). Szabályozni kell az érintettség idejét, vagyis a segítőknek időközönként váltani kell egymást.

Sürgősségi esetekben nem az empátia az elsődleges, hanem a hatékonyság. Emberi módon kell szólni a beteghez, reagálni kell a fájdalmára, de a történetekbe mélyebben belebonyolódni nem az életmentők dolga.

– Ha normális ember abszurd helyzetbe kerül – ilyen például azt látni, hogy szétnyílt egy fej, vagy darabokra szakított a vonat egy embert, és szanaszét hevernek a végtagok, vagy valakit kibelezett egy autókarambol –, az a normális, ha abnormális reakciókat ad – állítja a szakember. – Emiatt a fekete humor alkalmazása önvédelemből kötelező, mert így tud a segítő kijönni ezekből érzelmileg „épen”, és emiatt senkinek ne legyen bűntudata. Viszont érdemes megtartani mindent egy belső körben, ahol mindezt értik.

A sebezhetetlenség paradoxonáról dr. Csucsai Borbála elmondta, hogy miközben „hősies” az érzés, hogy a mentők bárkinek a lakásába betrappolhatnak, még le sem kell venni a cipőt, megnyílnak az ajtók előttük bárhol, mégsem érezhetik magukat „félisteneknek”, mert eltorzítja az önképüket és az emberi kapcsolataikat is. A szakmán belül így mondják: „az emberen rajta ragad a vér”. Civilekkel nemigen lehet erről beszélni. Ha az érzelmi elfojtásokat nem sikerül bajtársakkal vagy pszichológussal folytatott kommunikáció révén feloldani, könnyen előkerülnek a pótszerek (drog, gyógyszer, alkohol).

A bezárkózásra, a mogorvaságra a család elutasítóan reagál. A mentők legalább fele egyszer elvált. Ha valaki megszokja, hogy durva helyzetekre nem reagál, miért reagálna arra, hogy a feleségének fáj a lába? Ha az a probléma, hogy elvált a fej a nyaktól, és sikerült-e újraéleszteni két sérültet, miért gond, hogy üres a hűtő? Nem szabad olyan hibába esni, hogy „kis dolgok nem érdekelnek, ennél komolyabb dolgokat látok”.

Érzelmileg elérhetőnek kell maradni a család, a környezet számára. Veszélyes a mentőkre nézve az is, hogy kialakulhat a veszélyhelyzetektől való függőség, illetve az attól való megvonási tünetek.

A sebezhetetlenség illúziója helyett fontos a személyes erő és a sérülékenység érzésének megélése. Ehhez meg kell vívni a belső küzdelmeket. A súlyos stresszhelyzetekben elfojtott érzelmeket és történeteket utólag elő kell venni: ki szabad, ki kell mondani, ha a halál megérintette a segítőt: „Basszus, az egy gyerek volt!”