Rend, önfeláldozás: Lendvai Imrénét, a hospice alapítvány szakápolóját kérdeztük

Végtelen nyugalom árad belőle, miközben szakszerű mozdulatokkal lát neki a vénabiztosítás átöblítéséhez. A Szombathelyi Hospice Alapítvány által gondozott betegnek, ha közben nem kap infúziós kezelést, tíznaponta kell a karján kialakított eszközt kezelni. A középkorú hölgy lábán kialakult egy fekélyes bőrelváltozás is. Ezt mindennap újra kell kötni.

Lendvai Imréné Marika pont úgy dolgozik, ahogyan annak idején Kossuth Zsuzsanna, az ápolói szakma hajnalán elvárta: pontosan és gyengéden. Nincs egy felesleges mozdulata sem. Nem kapkod, nem bizonytalankodik. Negyven év tapasztalat áll mögötte. A végén még felhúzza a hölgy zokniját és a cipőjét is segíti visszavenni. A Vas Megyei Szakosított Szociális Intézet demens részlegének vezetőjeként most megy nyugdíjba. Másodállásban a hospice alapítványnál 25 éve dolgozik szakápolóként. Ezt a munkát folytatni szeretné.

Egy irány...

Valószínűleg az egészségügyben kevésbé jártas emberek is felkapják a fejüket: demens részleg, hos­pice… Valahogy egyik sem az egészségügy „sikerágazata”. Itt nincs életmentés, nincs felgyógyulás, nincs az egészségesen távozó betegnek vagy az újszülött gyermeknek örvendező boldog család. Innen csak egy irányba vezet az út…

– A családomban nem voltak egészségügyi dolgozók, bár a szüleim a hegyfalui tüdőgondozóban dolgoztak. Számomra mégis volt egy fontos családi élmény, ami meghatározó hatással volt a pályaválasztásomra: az édesanyám ápolta az idős nagyszüleimet. Nap mint nap tanúja voltam ennek a tevékenységnek. Az életem része lett, hogy vannak idős, rászoruló emberek, akiket segíteni kell. Miután elvégeztem Szombathelyen az egészségügyi szakközépiskolát, a Gagarin úton kezdtem dolgozni, ami akkor a kórház neurológiai pszichiátriai részlegének adott otthont. Való igaz, elég rémisztő volt akkor egy ilyen intézménybe kerülni fiatalként, kezdőként. De igazi családias légkör fogadott, nagyon sok segítséget kaptam. Számomra mára természetessé vált, a mindennapok része lett a betegek ápolása, ellátása, gondozása, segítése. Soha nem merült fel bennem, hogy pályát módosítsak.

Pedig negyven évvel ezelőtt még sok minden más volt az egészségügyben. Nem voltak egyszer használatos fecskendők és tűk – meséli Lendvainé Marika. – Ezeket az ápolók mosták el és sterilizálták. A gumikesztyű szinte ismeretlen volt, nem voltak pelenkák és a kötszerek is egészen más minőségűek voltak. Az ágyakat nem lehetett állítani, sokszor még a fejrészt sem lehetett felemelni. Nem voltak járókeretek vagy egyéb mobilizációs eszközök. Ezen a téren óriási a fejlődés. Ugyanakkor régen nem volt ennyire agyonszabályozva az egészségügyben dolgozók élete. Kevesebb volt az adminisztráció, több idő jutott a betegekre. Aki ápoló akar lenni, számos nehézséggel kell szembenéznie. Fontos tudatosítani, hogy beteg emberekkel kell dolgozni, akik másként működnek, mint az egészséges kortársaik. Meg kell tudni találni a hangot a hozzátartozókkal is, hiszen folyamatosan kell tartani velük a kapcsolatot. Fontos tudatosítani, hogy szoros együttműködésben dolgozunk sok kollégával. A műszak végén és elején átadjuk, illetve átvesszük a munkát. Változó műszakban, olykor éjszaka is kell dolgozni és a beosztásba bekerülnek hétvégék és ünnepek is. Ahhoz, hogy ez jól működjön, nagy fokú harmóniára van szükség. Csak akkor vágjon bele bárki is, ha van benne alázat, türelem és empátia. Nem tudok elég hálás lenni a leányaimnak és a férjemnek, hogy biztosították a munkámhoz a biztos családi hátteret. Szerencsém volt abban is, hogy jó munkahelyi légkörben támogató kollégák között dolgozhattam. A pálya során fontos, hogy a kudarcok mellett rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. És ennek óriási ereje van, hogy legyen kedvünk, hitünk tovább folytatni ezt a hivatást. Jóleső érzés, amikor jártában-keltében találkozunk beteggel, hozzátartozóval és pár kedves szóval, egy mosollyal viszonozzák a velük kapcsolatos tevékenységet.

Kevés sikerélmény

A demenciában vagy a daganatos betegségben szenvedők esetében általában sajnos nincs meg az a más esetekben tapasztalható „sikerélmény”, hogy valaki gyógyultan visszatér a civil életbe.

– A sikereket én mindig az adott pillanat örömében mértem – mondja Marika. – Mindig a pillanatot kell megbecsülni. A demenciával küzdő ember ellátása néha egy kicsit bonyolultabb, de rengeteg kedvesség és öröm adódik a mindennapjaikban, ha ezeket meg tudja látni és örömként tudja megélni az ápoló. Ugyanúgy a hospice alapítványnál is olyan betegségcsoporttal találkozunk, ami mindannyiunkat, időset, fiatalt érinthet. De itt is megvannak azok a pillanatok a betegek életében, amikért érdemes csinálni.

„Ha egy embert megmentesz, hős vagy, ha ezret, ápoló” – ezzel a mottóval kezdődik az a kisfilm, melyet ma – a magyar ápolók napja alkalmából – várhatóan több Vas megyei középiskolában is levetítenek.

A Veled másokért című filmet prof. dr. Nagy Lajos, a Markusovszky kórház főigazgatója ajánlotta az intézményvezetők figyelmébe.