Virágba borult a tőzegmohás láprét a szőcei fokozottan védett területen

Most érdemes ellátogatni az Őrségbe, Szőcére, a láprétet bemutató tanösvényre. Néhány hétig tart az a látványos virágzás, amit ilyenkor akár egy laikus is jól érzékelhet. A pallósorról megcsodálhatjuk a termését vattaszerű csomókban hordozó keskenylevelű gyapjúsást, a láprét gyönyörű bíborszínű orchideáját, a széleslevelű ujjaskosbort, az egyre nagyobb tőszámmal megjelenő zergeboglárt és a helyenként rózsaszín mezőket alkotó kígyógyökerű keserűfüvet.

Nem nagyon akad ma olyan ember, aki Szakály Ágnesnél jobban ismerné a Szőcei tőzegmohás láprét botanikai értékeit. Tizenkilenc éve életének része a terület. Még úgyis, hogy már Budapesten él és éppen sűrű anyai teendőinek hódol. Évekig az MTA kutatójaként dolgozott. Előtte az ELTE hallgatójaként mindkét szakdolgozatát a szőcei területről készítette. Gimnazistaként a szőcei táborban évekig ő fogta össze a mikroklímamérő brigád munkáját. Ebben az időszakban sikerült egy augusztusi hajnalon fagypont­közeli értéket mérni a rét közepén. Az egyetemi BSC dolgozatában a terület tájtörténetével foglalkozott, a mester szakon pedig a növénytani értékeket mérte fel.

– A kéziratos történeti térképek és egyéb levéltári források feldolgozásából kiderült, milyen jelentős hatással volt a terület állapotára az emberi tevékenység vagy éppen annak hiánya – tudjuk meg Szakály Ágnestől. – Az 1700-as évek végén készült katonai térkép szerint a Szőce-patak völgyében, ahol ma a fokozottan védett lápréteket csodálhatjuk meg, két duzzasztott tó volt, amelyek malmokat hajtottak. Száz évvel később már csak az alsó tó volt meg, de erre még a falu idősebb lakói is emlékeznek. A völgy környékén alig volt erdő. A hatvanas években készült első katonai légi fotókról tudjuk, hogy ez az erdőtlen állapot még akkor is megvolt.

Az elmúlt ötven évben változott meg a táj drasztikusan, leginkább a hetvenes-nyolcvanas években. Ma a Nádasd–Szőcei-fennsík már erdővel borított, és az egykor kaszálóként használt völgy nagy része is beerdősült. A nagy átalakulás előtti állapotot még láthatták azok a botanikusok, akik az ötvenes években vegetációkutatásokat végeztek a térségben. A tudományos világ térképére Pócs Tamás akadémikus pályája elején, 1952-ben megjelent német nyelvű könyve helyezte fel a falu nevét. Attól kezdve úgy emlegették a területet, mint a Magyarországon található néhány jégkorszaki maradványtársulás egyik legjelentősebb képviselőjét. A szőcei volt az ország egyetlen tőzegkákás lápja. A nyolcvanas években azonban már nem találták ezt az emblematikus fajt.

Három évvel ezelőtt nagy szenzáció volt, amikor Ági és szintén botanikus férje, Papp László újra találtak egy példány tőzegkákát. A most látható színes virágpompa mellett ugyanis számos más, a laikus közönség számára nem érzékelhető értéke van a területnek. Az átlagos látogató valószínűleg csak „fűként” értelmezi a különleges ritkaságnak számító csőrös sást, töviskés sást és az északi sást. Nagy értéke a területnek a tőzegmohák jelenléte.

Szakály Ágnes 2013-ban készített dolgozatában tíz faját találta meg ennek a növénynemzetségnek.

– Jelentős értéke még a területnek a kereklevelű harmatfű és a tőzegeper – folytatja az ifjú biológus. – Ez utóbbiból az egész országban alig van néhány példány. Sajnos az elmúlt ötven évben sok élőhely megszűnt, az egykori rétek nagy része beerdősült. Ami maradt, azt az Őrségi Nemzeti Park próbálja fenntartani. Nem könnyű feladat, hiszen azt a fajta tájgazdálkodást, ami évszázadokig a helyi lakosság életének szerves része volt, nehéz utánozni.