Íme egy vasi példa, hogy teljesen hulladékmentesen is lehet élni

Dédapáink, ükapáink még egészen más tárgyak és anyagok között élték az életüket. A mai skanzenek hűen megőrizték, hogy 70-80 évvel ezelőtt egy kamrában milyen eszközöket használtak például az élelmiszerek tárolására. A fából készült dézsa, a teknő, a vesszőből font kosár, a szalmából tekert kópic és az agyagedények uralták a terepet. Olyan, hogy szemét, szinte nem létezett. Ha valami tönkrement, jó lett valami másra.

A mai ötvenes, hatvanas éveiben járó nemzedék jelentős technikai vívmányként élte meg, amikor végre nem kellett a tejeskannával menni a tejboltba, hanem az ABC-ben a polcról lehetett leemelni a zacskós tejet és a poharas tejfölt. A hulladékot meg csak úgy kidobtuk, amit reggel elvitt a kukásautó. Aztán leszoktunk a zsebkendővasalásról is, mert megjelent a „papírzsepi”. És valóságos divat lett minden, ami eldobható. Pohár, villa, kanál, kés… Az orkándzseki, a műszálas pulcsi és a műbőr cipő lett a menő. Aztán persze újra felfedeztük a kimért tejet, a házi sajtokat és a természetes anyagból készült ruhákat, lábbeliket. Mindenesetre sokan vannak, akik megszokták ifjúkoruk technikai csodáit, és nem szívesen mondanának le róluk. Vannak persze olyan mohikánok, akiket talán sohasem szédítettek el az újabb és újabb lehetőségek, s inkább merítenek az évszázadok alatt megméretődött hagyományokból és saját tapasztalataikból.

Ilyen ember Fehér Zoltán is, aki igazi kísérletező ember.

Most éppen azzal próbálkozik, hogyan lehet megélni havi húszezerből. Számára mintegy negyven éve alapvetés és erős törekvés, hogy amit csak lehet, legyen az élelmiszer, bútor vagy használati tárgy, ő maga, saját tudásával, saját két kezével hozzon létre. Bárhol lakott, mindig volt saját kertje, ahol sohasem vegyszerezett, és mindig ügyelt az őt körülvevő természetes élővilágra is. Fűnyírót is alig használ, inkább kézzel kaszál, de tudatosan több foltban meghagyja a spontán növényzetet.

– Míg más a damilossal vinnyog, az én kaszám csendesen surrog és benzint sem fogyaszt – állítja. Az ő klímaberendezései a fák és a bokrok. A Vas-hegy tövében elterülő kis kertben szinte minden megterem, amire szüksége van. Szép a krumpli, ígéretes a csemege­kukorica, frissen gyomlált a hagyma, lesz uborka, brokkoli, cukkini, paprika, bab, de van labodája is. Az üveges veranda elé ültetett kőmulcsos paradicsommal a permakultúrás ismerőseit is meglepte, már több mint kétméteres. Megtanulta, hogyan kell a termett gyümölcsöt, zöldséget eltenni télire. Az idei meggylekvárok már elkészültek, de itt a ribizli szezonja, az erdőben szedi majd a szedret, és folyamatosan érik a málna is. Kihívás lesz az idén a kukorica eltevése. Az energiaigényes fagyasztást igyekszik mellőzni. Mint elmondta, most 70-80 százalékban önellátó. Ritkán jár boltba, így nem kell bajlódnia a csomagolóanyagokkal. Erős, tartós, mégis kis helyen elférő bevásárlótáskáit maga varrta kidobott rossz esernyőkről leoperált textíliából. Felsőcsatári parasztházában a bútorok nagy részét is saját kezével készítette, vagy valamilyen más által kidobott tárgyból gyártotta. Az egyik kamrán skanzenbe illő szép régi ajtó díszlik, ez egy présházon volt. Kidobták, de ő megtalálta. Hasonlóan ahhoz a templomfelújításkor szemétre került gyönyörű ablakhoz, ami most a verandát teszi otthonosabbá. Zoltán szinte sportot űz az újrahasznosításból. Büszkén mutatja a csíkokra vágott tetrapack üdítősdobozból készített fonott táskát. A konyhai csillár búrája régi szitából, a szekrény fogantyúja elgörbült kanálból készült, de van párnája, amit rossz farmerből varrt, és a szúnyogháló sem műanyag, hanem valahol kidobott, áttetsző, szép textil. Elmeséli, hogy amikor kitört a járvány, gyorsan nekiállt és a korábbinak a dupláját ásta fel a kertben. – A válságok sok kreativitást hoznak magukkal – állítja. Szeretné megvalósítani legújabb internetes ötletét, hogy a hozzá hasonló, önellátásra törekvő emberek kis távolságon belül tudjanak maguk termelte élelmiszert csereberélni.