Lesben álltunk: zeng az erdő hajnalban

A hajnal még készülődik, sötét az erdő. A túlsó szélén, a dombtetőről úgy látni, hogy a mezők háttere fehér, ebben tűnnek fel legelni a kelő vadak. Nemcsak az alkonyat, hanem a hajnal is alkalmas arra, hogy megfigyeljük a vadakat. Már lehet szarvasbőgést hallgatni, lehet bőgő szarvasokat látni. Hallgatózunk egy bokor mellől kinézve, a tenyerünkkel nagyobb kagylót kerítünk a fülünk köré, felerősíti, kiélesíti a hallást. Változik az ég, narancsos csíkok repesztik meg a kikékülő feketét. Harkály kopog, rikkant egy madár, ez most nem szajkó, ami szokása szerint pirkadatkor cserreg: nemcsak a vadnak jelzi az ember mozgását, hanem a vadásznak is a vadat, követheti, merre mozog.

Elbődülnek a bikák jobbról is, balról is, még az erdő mélyéről. Várhatóan kiérnek a mezőre, mire a nap pirosra színezi egy táguló foltban a világosodó eget. Elsőként egy „ígéretes bika” jön elő, csodaszép agancsát méltóságteljesen fordítja felénk, mintha modellt állna, öntudatosan tartja a fejét, majd előre­nyújtott nyakkal ordít bele a tájba. Balról őz ugrál ki az erdőből iker kicsinyeivel, elszökdelnek előttünk, beleveszve a messzeségbe. Jobbról egy másik bika, vele tehén is érkezik, megpróbál kiugrani mögüle, de nem tud, legelész inkább egy kicsit. Aki nincs szokva a természet mindennapi tökéletességéhez, annak a látvány szinte hihetetlen, mintha egy filmet forgatnánk, ­egyszerűen bejönnek az állatok a képbe, a távcső közel hozza őket. Zeng az erdő, a bikák bőgnek, hollófelhő száll károgva egy bizonyos helyre, feltehetőleg zsigerre. Aztán a távolban megiramodnak a vadak, érzékelhető, hogy valami zavarja őket, valószínűleg gombászok járnak. Minden erdőjáró más szemmel tekint az erdőre, és más szempontok fontosak: a vadász a vadakat tekinti, az erdész a fákat, a gombász a gombákat.

Felkelt a nap, kifelé megyünk az erdőből, szederbokrok ágait hajtogatjuk. Friss veréseket látunk a fákon, az agancstisztítás nyomait. Van, amelyiknek három méter magasságig lecsiszolták a kérgét, hatalmas bika lehetett. Másutt ág törött bele a barkadörzsölgetésbe. A hátunk mögött szarvas jár, csak egy nagy árok választ el tőle. Óvatosan, csendben lopakodunk, óriási izgalom a vad valósága egy kőhajításnyira. Tekintélyt parancsoló a másfél mázsás súly, a gyönyörű, barna szőr, így képzeli az ember a legendából életre kelő csodaszarvast, agancsának ezer ága-bogát, amint áttűnik az ágakon. Itt nekiiramodás nem lesz, az állat csak ballag, biccen a bal hátsó lábára. Verekedés nyoma, ütközetből jön, nekitülekedett egy másik bikának.

Ez a harc még nem vérre megy, majd néhány hét múlva dől el, ki uralja a terepet. A bikák próbálgatják egymást, de tiszteletben tartják a kort, az erőket. Némán állunk, a szarvas lefekszik az árkon túl, sebzett és fáradt. Potyog a makk, neszez már az ősz.