Tíz év kálváriája – Veszprémi nő az emberkereskedők markában

– Hollandiába, egy gyümölcscsomagolóba kerestek embereket. Felhívtam a megadott számot, ahol egy kedves magyar férfihang igazított el. Részletesen elmondott mindent: könnyű fizikai munkát kell végezni, hetente kapunk fizetést, amiből levonják az általuk biztosított lakás árát. Nagyon jól hangzott minden, csak gyorsan kellett dönteni, mert azt mondta, az ajánlat csak úgy áll, ha két nap múlva Hollandiában tudunk lenni – meséli Enikő.

Végül Enikő és három jó ismerőse együtt indult el, kölcsön autóval, annyi pénzt összedobva, hogy az utat és első hét költségeit fedezni tudják. A találkozót a munkaközvetítővel egy rotterdami címen beszélték meg. Kiderült, a kapott cím nem egy iroda címe volt, hanem egy parkolóé, ahol senki sem várta őket. Hosszas telefonálgatás után jelent meg egy magyar pár, azzal, hogy ők a munkaközvetítők. A szálláshelyre kísérték a társaságot, ami egy lepukkant kétszobás lakás volt nappalival, ahol már öten laktak.

– Nagy nehezen elhelyezkedtünk, a fiúk a nappaliban, mi az egyik szobában. Egy ágy sem volt, csak matracok, üres, lepusztult, koszos volt minden, a folyosón egerek rohangásztak. Fáradtak voltunk, sodródtunk az eseményekkel – folytatja Emőke.

Másnap reggel egy autó jött értük, ami egy gyümölcsválogató csarnokba vitte őket.

Az első munkanap reggel nyolc órától másnap hajnal négyig tartott.

A feladat narancsválogatás volt: az egészséges darabokat szalagról kellett leszedni és dobozba tenni, a hibásokat kidobni. Nehezen telt le az első hét, de a végén ismét megjelentek a magyar munkaközvetítők.

– Elővették a noteszt, osztottak, szoroztak, végül azt mondták, a jövő havi fizetésből kapunk 50 euró előleget. Eltelt a következő hét, megint csak 50 eurót adtak, reggel jött az autó, éjjel hazavitt. Mindig csak magyaráztak, erőszakosak voltak, ha valaki nagyon ugrált, azt megverték. Teltek a hónapok, és egyre kevesebbet kaptunk, a végén csak heti 20 eurót. Ez semmire se volt elég, a szomszédok adtak ezt-azt. Eltelt hat hónap, nem engedtek se telefonálni, se kimenni. Anyukám ekkor jelentette be itthon a rendőrségen, hogy eltűntem.

A folyamatos, megterhelő munkából, a lelki és testi terrorból nem volt kiszállás.

Nem volt pénz, nem volt semmi. Kilenc hónap után, az egyik éjjel dörömbölésre ébredtek a lakásban tartózkodók.

– Elkezdték verni az ajtót, hogy police, kommandósok törtek ránk. Kiderült, hogy ezt a „munkaközvetítő” házaspárt régóta figyelik, ezzel az akcióval innen-onnan két buszra való magyart szedtek össze, akik nekik dolgoznak. Hollandiában van egy szervezet – a SIOD, egy rendőrséghez hasonló, afelett álló szervezet, ők intézték a kihallgatásokat. Egy vidéki szállodába vittek mindenkit, ott próbáltak rávenni a tanúskodásra. Megígértek mindent, ha feljelentést és vallomást teszek. Azt is megígérték, hogy betesznek a B9 nevű tanúvédelmi programba, mert nagyon féltem ettől a házaspártól. Később megtudtam, a B9-es program minden emberkereskedelem és kizsákmányolás áldozatának jár. Ez azt jelentette, hogy amíg az eljárás tartott, odafigyeltek rám, biztosították a szállást, a havi segélyt. Azt mondták, az eljárás lezárultával megkapom a menekültstátuszt.

Enikő végül vállalta az eljárást. Öt éven át járt tárgyalásokra, melyeken csak az ügyvédek vettek részt. Ezek sem voltak egyszerűek, némelyiken annyira kikészült, hogy le kellett állítani a kérdezést. Ahogy haladtak előre a tárgyalások, úgy kapott egyre több fenyegetést,

az itthon élő lányát is megtalálták, megfenyegették.

Az utolsó tárgyalás szembesítés volt, ahová csak rendőri védelemmel mert elmenni.

– Öt éven át költöztem ide-oda, ahová mondták. Amikor vége lett a kihallgatásoknak, közölték, hogy mehetek, ahová akarok. Olyan gyorsan kerültem utcára, hogy szinte végig sem gondolhattam, mi lesz most, semmi nem lett a megállapodásból. Egy jószándékú holland házaspár fogadott be, és segített szociális lakást találni. Az eljárás alatt nem jöhettem haza, most meg nem is szeretnék.

Enikőnek a holland bíróság jogerősen 9500 euró kártérítést ítélt meg. Ez az az összeg, amiért megdolgozott a gyümölcsfeldolgozóban, és amit sosem kapott meg.

– Úgy tudom, ha ők ezt nem tudják kifizetni, akkor leülhetik, és a lakcímem szerinti önkormányzat fizeti ki. Bár nem értem, miért nem kaptam meg a pénzt, hiszen amikor elkezdték az ügyet felgöngyölíteni, rengeteg pénzt foglaltak le tőlük. Úgy tudom, végül még börtönbe se kerültek, és azóta is szabadlábon vannak, én viszont nem kaptam semmit. A holland állam által kirendelt ügyvéd azt mondta, pereljem őket polgári perben. Szerintem ez abszurd, hogyan perelhetném azokat, akiktől még mindig félnem kell. Azokat, akiket elítéltek emberkereskedelemért és kizsákmányolásért, akik fenyegettek és bántalmaztak.

A kirendelt ügyvéd semmit nem tesz, én tíz éve várom, hogy kifizessék a nekem megítélt összeget.

A tíz évemből ötben haza sem jöhettem. Továbbra sem érzem magam biztonságban, nem merek barátkozni senkivel, nehezen alakítok ki új kapcsolatokat – fejezte be.

Enikő úgy érzi, minden szervezet, ami segíthetett volna, vagy segítenie kellett volna rajta, cserben hagyta. A per végével, a holland állam az egyik pillanatról a másikra elengedte a kezét és az utcára rakta. Úgy véli, ha nem találkozik jóindulatú emberekkel, az utcán köt ki, vagy valamelyik csatornában. Tudja, hogy a tíz évét senki nem adhatja vissza. Megnyugvást az hozhatna, ha kifizetnék neki azt a pénzt, amiért megdolgozott.