A gyerekek, a felnőttek és az osztozás

Mondanom sem kell, hogy engem is megdolgoztatott a felvetés, és közösen próbáltuk meg feltárni a helyes válaszokat – már amennyiben vannak ilyenek. Számtalanszor elhangzanak a szülők szájából az alábbi mondatok: Add oda, ne légy irigy! Hadd játsszon vele! Csak megnézi, nem fogja elvinni! Csak megy vele egy kört! Ha ilyen irigy vagy, nem fognak szeretni!

De még mielőtt továbbmennénk, kérem, csak gondoljon bele abba, hogy mi lenne, ha Önnek mondanák ugyanezt – szándékosan értékük okán nem annyira féltett dolgokat emelek ki. Gondoljon például a biciklijére, a kabátjára vagy csak az irodai székére a munkahelyén!

A gyerekek érzéseit hajlamosak vagyunk elbagatellizálni, míg, ha magunk is hasonló helyzetbe kerülünk, máris változik a kép, igaz?

Mindig távol áll tőlem az általánosítás, de tény, hogy napjaink szülői generációja történelmi-társadalmi szempontból is különleges. Ez az a generáció, akiknek a szülei (a mostani nagyszülők) a rendszerváltást követően igyekeztek mindent megadni – kárpótolva magukat

és gyermekeiket azért a nélkülözésért, amit az „átkosban” kénytelenek voltak megélni.

Ezzel sok esetben a vágyódástól megfosztva a jelenlegi szülőket. Elkezdődött a kinek van jobb tévéje, menőbb cipője és a soha véget nem érő „fogyasztási licit”. A legnagyobb jó szándék kikapcsolta a „dobjuk össze a zsebpénzünk egy focilabdára” közösségi élményét.

Közben ezek a fiatalok felnőttek, és manapság egyre gyakrabban találkozunk azzal, hogy emberek képtelenek a közösségi létre, az alkalmazkodásra egymáshoz – munkahelyen, lakóközösségben vagy emberi kapcsolatokban –, s így az elszigetelődést választják inkább, hogy aztán arc nélkül, az online térben adják ki a bennük fortyogó indulatokat, s hibáztassanak mindig mást a magányukért, meg nem értettségükért.

S ezen a ponton szembetalálják magukat cseppnyi hasonmásukkal, a gyermekkel, aki, mint tudjuk, másolás útján tanul, s egyúttal tükröt tart. Nem akarja odaadni, se kölcsön, se örökbe, mert – érthető módon – a birtoklás érzése számára éppoly fontos, mint a felnőttnek, aki még az irodai székét sem akarja átengedni másnak, vagy épp kiakad, ha a márkás pólóján csokifagyis ujjlenyomatok lesznek.

Oly kevés dolga van, ami valóban az övé, de látta, tanulta, hogy az „enyém” érzésére így kell reagálni. Jellemzően ezek a családok azok, ahol a közös hétvégi program a shoppingolás, ahol a szeretet értékét tárgyakban mérik. De egyre többször látni ellenpéldát is, ahol a közös élmények és a törődés a szeretetnyelv, ahol nincsenek játszmák, önazonosak tudnak lenni, és nem félnek a karantén okozta összezártságtól sem.

Mert ezek a szülők – egyedül, könyvekből, vagy szakember segítségével – jellemzően komoly önismereti munkát követően sokkal tudatosabbá váltak – és én amondó vagyok, hogy róluk kellene példát venni!

Jagodits Zsuzsa, life és gyermek coach