Sigray Antal, a vasi Szfinx – Olyan rendet teremtett, ami tovaterjedt az egész országra

Hőse az őrségi főnemes, az Ivánci kastély ura, Gróf Sigray Antal, aki 24 évesen lett a főrendi ház tagja. Nagyapja a Liszt Ferencet hívó, szekszárdi gyökerű Augusz Antal volt, aki rávette a mestert a Magyar Zeneakadémia megalapítására. Az unoka világot járt, falvait és földjét szerető ember. Már az 1910-es években nyugdíjat ad parasztjainak, ráadásul betegbiztosítást is. Keveset szól, tiszta gondolatai szinte azonnali tettekben jelennek meg, de halvány mosoly is csak ritkán jelenik meg figyelmes arcán. Így volt ez az oly gyászos 1919-es évben is, amikor az I. világháború rombolása, a bolsevik kommün tombolása, Vasvármegye határainak az újszülött vörös Ausztria, és a román hadsereg általi kétoldali mardosása szinte csak kételyt és fájdalmat hozott az egész vármegyére.

Ezen a nyáron Szamuely terror-vonatából Szombathelyt, Gencsapátit és Kőszeget tépte – majd a Bécsújhely melletti Sauerbrunn, Savanyúkút fiain fennakadt, és halálát is ott lelte. Ezekben a napokban gróf Sigray, Lehár Ferenc operettköltőnk öccsével, Antallal közösen Grazból a Rába-völgyi Feldbachon át, 350 legényével Ausztriából lépett Vasvármegye földjére. Pár napon belül, intézkedéseivel a felfordulás és káosz helyébe, az országban először, rendet és nyugalmat teremtett.

Nem csoda hogy Ispánná, majd Nyugat-Magyarországi Kormánybiztossá nevezték ki. Megtiltotta a másutt elszabadult sötét bosszút és pogromokat, erővel lépett fel az újra anarchiát hozni akarók ellen. Igazi konzervatív magyar főúr, az ezeréves alkotmányos rend gondnoka, aki „a múltat végképp eltörölni” akarók után 40 évesen is tudta, hogy előre csak annyit láthat az ember, amennyire vissza is tud tekinteni, amennyire emlékezik a múltjára. A régi-új rend innen, Vasvármegyéből terjedt ki az egész országra. Itteni csapatok vigyázták aztán még Horthy novemberi budapesti hatalomátvételét is.

A párizsi un. béketárgyalások következményei a szótlan vasi Szfinxnek is sok fejfájást okoztak. 1920-21-ben kormánybiztosként felelős volt a Trianonban Ausztriának ítélt területek rendezett kiürítéséért. Az antant durva fricskaként, éppen a Mohácsi vész napját, augusztus 29-ét jelölte ki a nyugati területek átadására. A bevonuló osztrák rendőri alakulatokat azonban itt is, ott is „váratlanul” szabadcsapatok fogadták, és a harcok nyomán Gróf Sigraynak le kellett állítania a nyugati vasi és soproni területek kiürítését. Rezzenéstelen arccal fogadta az antant újabb és újabb elvárásait, de a megvalósítást „rajta kívül álló okokból” a nép fiai, amúgy kurucosan, valahogy mindig ellehetetlenítették. Nyugat-Magyarország védelmére el kezdtek özönleni az emberek: diákok, szolgabírók, orvosok, földművesek és mérnökök az egész országból. Még Sopron vármegye ispánja, Borostyánkő egykori ura, Egán Imre is eltűnt, csak később derült ki, hogy ő is egy szabadcsapatot vezet. Sigray őrületbe kergette az antant megbízottait. – De hiszen ez Magyarország vége! – üvöltötte arcába egy francia tábornok. – Vagy éppen a kezdete… – válaszolta Sigray, Rákóczi és az ’56-os műegyetemi diákküldöttség rendíthetetlen nyugalmával.

Ezeket a tragikus hónapokat Somogyvári Gyula, avagy Gyula diák írta meg 15 évvel később az És mégis élünk című patrióta regényében. Sigrayt itt úgy jellemzi, hogy Széchenyi óta nem volt európai magyar, aki nem a ruhája, a rangja, birtokai alapján gróf, hanem a lényével az. Sigray és a rongyosok együtt érték el Sopron, Ágfalva, Nagycenk és hat másik község népszavazását a hovatartozásról, de a megrettenő kormány 1921 októberre feladta az akkor javarészt a rongyosok által ellenőrzött többi nyugati területet. Gyula diák megrendülten írja, milyen szörnyű, hogy még Ausztria is részt kíván a koncból. Ha Bécs vöröseinek eszébe nem jut, talán sose került volna szóba. S akkor nem került volna fegyveresen egymással szembe ez a két boldogtalan nép. Sigraynak sikerült úgy lavíroznia, hogy a Lajtamenti rongyosok nem kerültek bíróság elé – nem úgy, mint az ’56-os pesti srácok -, csak Nyugat-Magyarországot, és önmagát nem tudta megmenteni.

Ugyanis, Szent István koronájához és országához hűen, 1921-ben kétszer is segítette a legitim magyar király, IV. Károly hazatérését. Vasvármegye legjobb erői léptek fel, amikor Rotenturmból, Vöröstoronyból Szombathelyre érkezett a király – a párizsi hős gróf Apponyi Albert, vagy a fiatal repülős, jövendő sivatagkutató Almássy László, és köztük Sigray. Horthy ezt már végképp nem akarta, belpolitikára hivatkozott, aztán a kisantantra – végül egy dunai monitorhajón vitték száműzetésbe IV. Károlyt Madeira-ra, ahol fél éven belül belehalt az elszakításba. Az ország szégyene, hogy gróf Sigray Antalt ilyen két év után, 1921 végén, 10 heti vizsgálati fogságba vetették.

Gyula diák és „regényhőse” sorsa, aztán a II. világháború idején életükben is összekovácsolódott. Országgyűlési képviselőként mindketten a zsidótörvények elfogadása ellen szavaztak. Sőt, a negyvenes években újra és újra borsot törtek a nácik orra alá. Sigray kulcsszerepet játszott az 1943-as kiugrási kísérletekben, Gyula diák pedig rádiósként provokálta a nyilasokat. Gróf Sigrayt 1944. március 19-e után az elsők között tartóztatta le a Gestapo. Elhurcolása után nem sokkal, a Mauthausen-i koncentrációs táborban fogolyként került mellé Somogyvári is. Alig élték túl, Sigray legyengülten, már halálos betegen szabadult, Somogyvári-t pedig 5 évvel később a kommunista ÁVH tűntette el.

Gyümölcséről ismerszik meg a fa. Gróf Sigray Antalra a becsület politikusaként emlékszik az utókor. Fűtött üvegházai túlélték a XX. századot, és az Ivánci kastélyában működő, jóhírű szociális otthon, az ott nevelt palántáival az Év biogazdasága lett 2012-ben – az idén Highlights of Hungary címre jelölik őket. Az ivánciak ma is szeretettel emlékeznek jótevőjükre. Egykori arborétuma gigantikus fákat nevel, itt van Magyarország legnagyobb tulipánfája is. Péterfa, Sopron és Nagycenk pedig mesél önmagáról…

Somogyváriról, Bedécs Gyula a határszél legendás történelemtanára meséli – Fiatalon éltem, haltam érte! Lelkesen olvastam, a nagy háború is általa ragadott meg. 30 éven át húszezernél több honfitársunkat vittem az I. világháború színtereire, Közép-Európa minden sarkába – és Somogyvárival mindig résztvevőn tudtam szólni a velünk élő múltról. Bárcsak sokan megismernék őt, és ezt a hősies kort is!

Kiemelt képünk forrása: Békés Márton: A becsület politikája c. könyv borítója