Akik színre viszik a kőszegi nyarat

A Kőszegi Várszínházat 1982-ben hozta létre a város: Kőszeg ostromának 450. évfordulójának megünneplésére. Az idei a 40. szezon, jövőre esedékes a 40. születésnap megünneplése.

Az első években – az ostrom emlékezetével és a színháznak helyszínt adó Jurisics-várral összefüggésben – magyar szerzők veretes magyar történelmi drámáiból készült előadásokat láthatott itt a közönség. 1988-tól oldódott ez a „szigorúság”: könnyedebb, szórakoztató bemutatók kerültek színre a történelmi falak között. A könnyedség és a szórakoztatás persze nem mond ellent a minőségnek. Minőség és sokszínűség, plusz az együttműködések gazdag hálózata – ma ez az irány.

És már el is hangzott a bűvös szám: 1996. Huszonöt év telt el azóta, hogy Pócza Zoltán a „vár ura”: a Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház igazgatója. Nem árt, ha néha végigmondjuk az intézmény teljes nevét. Mert bár most, a szabadtéri színházi szezon kezdetén – ráadásul a tavalyi pandémiás nyár után – elsősorban a várszínházra koncentrálunk, jó, ha tudjuk, hogy a Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház közművelődési feladatokat is ellát: munkatársai szervezik a város nevezetes kulturális eseményeit (az Orsolya-napi vásártól a História-futásig), valamint (természetesen) rendes kultúrházhoz illően művészeti csoportok is működnek itt. A fesztiválszervezés és a közművelődés mellett ki ne felejtsük, hogy a Jurisics-vár (mint történelmi emlékhely) maga is vonzó turisztikai attrakció – és ebben a minőségében szintén az intézmény üzemelteti.

Csütörtökön délelőtt a várat kivont karddal őrző Jurisics Miklós közelében ülünk le egy kicsit, és miközben a várudvaron kirándulócsoportok hullámoznak át, valakinek mindig megcsörren a telefonja. Mégis: derű van és nyugalom, a Kőszeg-érzés tapintható. A várvédő kapitány lábánál rózsa és levendula illatozik. A kicsit arrébb olvasgató hölgy (nincs oltási igazolványa, beljebb nem mehet) egyszer csak megkérdezi: mit jelent az évszám – 1532 – a szobor talapzatán? Azonnal érkezik a kedves válasz: akkor volt Kőszeg ostroma. És huszonöt napig tartott? Igen, pont addig. Pócza Zoltán azonnal fölajánl egy Kőszeg-útikönyvet: tessék csak beljebb menni, és elkérni az irodában. A várszínházérzés alapvető eleme a kedvesség, a figyelmesség – és a személyesség. Itt mindenki azt érezheti, hogy hazajön, itt mindenkit személyesen üdvözölnek, ha előadásra érkezik – és elköszönnek tőle minden egyes előadás után.

Akadnak, akik nem is értik, hogy a várszínházi munkatársak miért néznek végig minden egyes előadást a szezonban. Ők meg úgy érzik, ez a dolguk – és kész. Ráadásul titokban van ebben némi önzés is: mi tölthetné el őket nagyobb örömmel, ha nem az, hogy elmenőben elégedettséget látnak a nézők szemében.

Pócza Zoltán igazgató, Gelencsér Ildikó művészeti titkár és Bakos Zoltán műszaki vezető – ők hárman a kicsi, de nagyon erős csapat, amely „viszi a hátán” az intézményt. Olyan állandónak és természetesnek érezzük a jelenlétüket, mint a külső várudvaron strázsáló várvédő kapitányét. Hozzátartoznak Kőszeghez. Pócza Zoltán – nem mellesleg a Szabadtéri Színházak Szövetségének elnöke – a menedzser, Gelencsér Ildikó a művészeti arculat kialakítója és Bakos Zoltán a műszaki ügyek felelőse. És közben persze népművelők is.

De hogyan kerültek ide? Mi az első Kőszeg-élményük?

– Nagyapám fuvaros is volt, és ide, az apácákhoz rendszeresen hozott árut – mondja Pócza Zoltán. – Anyukám néha elkísérte. Csepregi vagyok, matek faktos voltam, a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumba készültem – akkoriban, aki jó volt matekból, oda jelentkezett, az volt a természetes. Aztán anyukám egyszer azt mondta: fiam, Kőszeg sokkal szebb, mint Szombathely – nekem úgy tetszett, amikor a papával oda jártunk. És én simán beírtam úgy a Jurisich-gimnáziumot továbbtanulásra, hogy meg se néztem. Vagyis ha a nagypapám nem járt volna az apácákhoz fuvarozni, és anyukám néha nem kísérte volna el, akkor most nem itt beszélgetnénk. Hogy mit csinálnék? Valószínűleg üzletember lennék.

Gelencsér Ildikó Tapolcán járt zenei tagozatos általános iskolába, az első Kőszeg-élménye – amely nem volt túl mély (vagy mégis?) – osztálykiránduláshoz kötődik. Talán hatodik osztályosok voltak, bandáztak – akkor az volt a legfontosabb. Aztán eljött a továbbtanulás ideje: – Teljesen be voltam indulva, hogy állatorvos leszek, azt kerestem, hogy az országban hova mehetnék olyan középiskolába, amely lépcsőfok lehet az egyetem felé. A Dunántúlon három olyan várost találtam, ahol volt állategészségőr-képzés, Győrt, Székesfehérvárt és Kőszeget. Mondtam, hogy Kőszegre biztos, hogy nem… Nem tudom, miért. Aztán az egyik iskoláról kiderült, hogy nem az én körzetem, a másikról, hogy nagy a túljelentkezés, felvételizni meg nem akartam. Így írtam be végül Kőszeget – ahonnan kisvártatva jött a levél: örömmel fogadnak, ha sikeres felvételit teszek matematika és biológia tárgyakból. Se felvételizni nem akartam, se Kőszegre jönni – mégis így történt. Hamar kiderült: nem valószínű, hogy állatorvos leszek, viszont második év elején tagja lettem a Ciróka együttesnek – onnantól kezdve a helyemen voltam, és nem is volt kérdés, hogy itt maradok-e Kőszegen. Ilyen véletleneken múlik – amik, ugye, nincsenek.

Ildikó fuvolajátékát és (minden bizonnyal az angyaloktól vagy a tündérektől ajándékba kapott) énekhangját ma már ritkábban, de azért hallhatja a közönség: mondjuk a karácsonyi Cirákulum-koncerteken.

Bakos Zoltán pedig – egyszerűen kőszegi. Sose jutott eszébe, hogy elmenjen innen. Végzett pék-cukrászként megnézett egyszer egy üzemet Ausztriá­ban, de bármilyen kedvesen fogadták, azonnal tudta, hogy nem ez az ő világa. Családilag belenőtt a kőszegi kultúrába, zenei és színházi életbe. Gyerekként vigyázott Bánffy Gyuri bácsi vizsláira. (Bánffy György az első várszínházi korszak színésze volt.) De a családi legenda szerint a Patikamúzeumnál bemutatott Trubadúrra Bakos Zoli nem akart elmenni a 80-as évek elején: valami okból tartott tőle. (Aztán csak odamerészkedett a közelébe.) A várszínházi munkát polgári szolgálatosként kezdte: ez volt a bevezetés. Aztán egy vahiningeni testvérvárosi látogatáson, a Neckar folyón hajózgatva Pócza Zoli föltette a kérdést: akar-e a várban dolgozni. Akart. Ő húsz éve erősíti a csapatot. Nincs olyan műszaki (világítás, hangosítás stb.) probléma, amit meg ne oldana.

Gelencsér Ildikó sem gondolkodott egy percig sem, amikor 25 éve az igazgató úr meghívta munkatársnak: hogy működjön a jin és jang, az érzékenység és a menedzserszemlélet – egyik sincs meg a másik nélkül. Zoli diákként színjátszózott, ő zenélt – régről ismerték egymást. Az évtizedek őket igazolták. Tapasztalat, jó szimat – vonzá­saikban és választásaikban benne van az életük.

Pócza Zoltán viccesen azt mondja: senkinek nem tehet szemrehányást, ő választotta a munkatársait. Amikor igazgató lett, nem volt rózsás a helyzet, gyakorlatilag kiürült az intézmény – benne volt a levegőben, hogy ha törvényileg nem kötelező fönntartani, akár meg is szűnhet. Ami azóta történt, egyértelmű sikertörténet – bár a mosolygó ünnepi pillanatok mögött rengeteg megfeszített munka van. És egyre nagyobb a pörgés, gyorsan – és jól – kell dönteni. Várszínház a határon: a pandémia új irányokat is kijelölt. Az idei derűs szezon már megmutat ebből valamit. És akkor jövőre megint: veletek, ugyanitt!

Kiemelt képünkön: Jurisics testőrei: Pócza Zoltán, Gelencsér Ildikó, Bakos Zoltán. A programfüzet dizájnja ismét Trifusz Pétert dicséri