A suszter így marad a kaptafánál – Hladen Alajos feleségének köszönheti, hogy elkészítette az első karaktercipőt

Talpalás, sarkalás, sarokcsere, toldozás-foltozás, egyedi cipők méret utáni készítése – van időnk böngészni a kapun a cégtáblát és megbámulni a régi cégért, míg a házigazda értünk jön. Aztán bevesszük magunkat Hladen úr apró, bőrszagú műhelyébe kaptafák, csatok, ezeremlékű kopott csizmák és félkész topánkák közé, és észrevétlen telik az idő.

Megtudjuk – mert rákérdezünk –, hogy a mester automatikusan mindenkinek a lábát nézi meg először, úgy halad alulról fölfelé. Szakmai ártalom, hogy a cipőt látja meg elsőként, ami „megmutatja, milyen az ember”. Hamar rátérünk a cipőgyári múltra. – A Nárai utcában nőttem föl. Édesanyám 45 évig dolgozott a Sabaria cipőgyárban, őt követtem a pályán. Emlékszem, már a cipőgyári bölcsődébe vitt, igaz, a rokonságban is rengeteg gyerek volt, mindig volt, ki vigyázzon ránk. A Savaria Gimnáziumba jártam: cipőipari szakmunkásként végeztem 1970-ben. A szakma ifjú mestere versenyen indítottak a martfűi Tisza cipőgyárban. Ott vizsgáztam márciusban, nekem már nem kellett júniusban szakmunkásvizsgát tenni, mint a többieknek. Jó képzést kaptunk: megtanultunk kézzel dolgozni fogóval, kalapáccsal, árral. Varrott, szeges cipőket csináltunk, kizárólag bőrből. Akkor még voltak szakemberek, régóta képzés sincs. Igaz, Sabaria cipőgyár sincs, pedig oda rang volt bekerülni, nekem is felvételiznem kellett. 1

1970 március végén kezdtem: kikerültem körre. Valamikor rengetegen, több mint háromezren dolgoztak a nagyvállalatnál. Volt szabászat, tűzöde, aljaüzem, én a cipőtalpaló részlegre kerültem. Amikor kész volt a felsőrész, nekünk kellett bekérgezni, felhúzni, bedolgozni, föltalpalni, fölsarkalni. Abban, hogy több lábbelit ugyanúgy el tudjak készíteni, ott szereztem gyakorlatot. Minőséget gyártottunk: ezt onnan tudom, hogy húszéves, ott készült cipőket is hoznak javításra. Októberben vonult be katonának, az idő alatt technikusvizsgát tett. 1972-ben szerelt le, a 4180. számú kiemelkedően jól teljesítő kör művezetőjének nevezték ki az üzemben.

– Meg kellett tanulnom irányítani az embereket. Hogy jól csináltam- e, csak a volt kollégáim tudnák megmondani, de a mai napig hívnak, ha találkoznak a régiek. Üzemvezető akkor lettem, amikor kezdett megszűnni a cipőgyár. Most már tudom, ha korábban belefogok abba, amit most csinálok, egy kis céget fölépíthettem volna, akár néhány embernek munkát adva. Ehelyett a végéig maradtam, nekem szűnt meg utoljára a munkaviszonyom. Az 1990-es évektől nyilvánvalóan hanyatló, többször nevet és tulajdonost váltó cég utolsó éveit kálváriaként jellemzi Hladen Alajos. Ő a szombathelyi törzsgyáron kívül Szigetváron és az őriszentpéteri telephelyen is kapott még megbízást, 2006-ban az utóbbira is lakat került. Szó szerint belebetegedett a „küzdelembe”. Egy év kellett, hogy fizikailag-lelkileg talpra álljon. Egy üzemi konyhán és iskolagondnokként is alkalmazták utána, ő viszont a cipők közelében akart maradni.

– Másodállásként több mint 35 éve javítok cipőket. 59 évesen egyéni vállalkozó lettem. Azt, hogy új cipőket készítek, a feleségemnek, Jutkának köszönhetem, aki a sportházban dolgozott. Az első karaktercipő az egyik kolléganőjének, a néptáncos Kővári Rékának készült. Nem voltam elégedett a végeredménnyel: alakítani kellett a lábbelin. Az első időkben egy kollégát kerestem, aki gépi munkával bedolgozta a cipőket. Aztán nekiálltam mindet kézzel készíteni. Apránként jött vissza a tudás. A gyártáshoz mintákat csináltattam, sablon alapján készülnek ugyanis: van csatos, fűzős, magas szárú. Először kiszabom a bőrt a sablon alapján. Amit megrajzolok és kivágok – a felsőbőrt, bélést –, azt összekészítem a kiegészítőkkel. Ha összegyűlik 10-12 pár, elviszem a tűzőnőnek, aki összevarrja, abból lesz a felsőrész. Magam készítem a kérget (ez van hátul), a kaplit (ettől kemény elöl az orr). Beragasztom a kérget, felhúzom a kaptafára, utána ragasztom a kaplit. Több cipőn dolgozom egyszerre. Négy párat kaptafára húzok délelőtt. A többit lecsiszolom, felrámázom, feltalpazom sorban. Nagy türelem kell és erő is a fázisok egy részéhez, ha időtálló darabokat akarok. A műhelyben mindennek megvan a helye: a csiszoló- és borzológépet még a cipőgyárból vette. A munkaasztalon rögzített stender (állvány), amiben cseréli a szeget: a gyerekkaptafáknál vékonyabb szeggel dolgozik. A szekrényben kellék anyagok: ragasztó, cipőpaszta. A polcokon sarkak, szegek, nittek, szorítók különböző méretben, bőr talp- és sarokanyagok, hőlégfúvó, szegszedők, vas kaptafa és cipészcentik – azzal vesz méretet. – Sok visszajelzést kapok. Jólesik, ha valaki hív, hogy kellene egy újabb pár, mert a gyermeke kinőtte a régit.

Különben meg suszternak tartom magamat, aki semmire sem mond nemet, a legrosszabb cipőt is megpróbálja megjavítani. Azt sajnálom csak, hogy eddig nem volt kinek továbbadni a mesterséget, pedig szívesen megtanítanám. A suszternek két papucsa van és egy pár cipője. Csinált magának többet is, de mindet elajándékozta. Az egyetlen pár félcipője 15-20 éve készült. Mielőtt nyaralnak, a felesége mindig rákérdez: „Alajos, milyen állapotban van a cipőd? Ha szétesik, újat veszünk neked”. Alajos se késik a válaszszal: „Azt a szégyent nem érhetjük meg.”

Kiemelt képünkön: Hladen Alajos: „Nekem szerencsém volt, közel 60 évesen vissza tudtam térni az iparitanuló-években tanultakhoz”