In memoriam

2022.03.20. 08:00

Égi koncerteken vezényel tovább - Petró Jánosra emlékezünk

A szombathelyi polgári kultúrának és a városhatárokon túlnövő zenei életnek meghatározó alakja volt Petró János, a Savaria Szimfonikus Zenekar alapító karnagya, egykori fő-zeneigazgatója, aki március 7-én 85 évesen hunyt el.

Merklin Tímea

Petró János karnagy életének 85. évében hunyt el

Forrás: Benkő Sándor

Petró János számos kitüntetése mellett megkapta a Szombathely Kultúrájáért Életműdíjat, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét a „külföldön is számontartott karmesteri tevékenységéért, kultúránk nemzetközi hírnevének öregbítéséért”. Zenei ambíciói nemcsak átsegítették az élet nehézségein, de összecsengtek a közösség érdekeivel, törekvéseivel olyan perspektívát adott a szombathelyi szimfonikusoknak, amelyet rajta kívül senki nem látott előre. 

 

Kezdeményezésére vonták össze annak idején a Városi Tanács Szimfonikus zenekarát és az Ifjúság Háza kis szimfonikus zenekarát, hogy egy nagy együttessé válva képesek legyenek komolyabb művek előadására. Így Petró Jánosnak 1962-ben lényegében két gyermeke született: a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar és fia, Petró András csellóművész, aki szólamvezető a jogutód Savaria Szimfonikus Zenekarban. A zenekar 1974-től hivatásos együttes volt, az országban az egyetlen olyan, amely koncertjeinek színhelyén próbált, a Bartók Teremben, amelyet egyidőben „Petrópolitannek” hívtak a szombathelyiek. 

 

Az egykori zsinagóga neki köszönhetően fellegvára lett a komolyzenének, a zenekar pedig ellátta egész Nyugat-Dunántúl hangversenyéletét, rendszeresen szerepelt Budapesten és külföldön: Bécsben, Pozsonyban, Grácban, Linzben, Ljubljanában, Kassán. 1991-ig volt zeneigazgató és karmester – talán az egyetlen kulturális intézményvezető, aki a régi rendszerben nem volt párttag, pedig sokszor próbálták rákényszeríteni –, egy híján harminc évet dolgozott az álmai megvalósításán ebben a pozícióban.

 

 Nem volt könnyű élete. 1937- ben született Répceszemerén, gyerekkora nagy részét Csepregen töltötte, már akkor lenyűgözte a templomi orgona, amelyhez úgy tudott közelebb jutni, ha segített a fújtatásban. A vallás hozzátartozott családja mindennapi életéhez, magától értetődő volt a vasárnapi mise, egyházi iskolába járt. Kilencévesen vette át a községben az orgonista, a kántor szerepét, és egyre inkább elköteleződött a zene és a vallás irányába. Családja rendszerhez való hozzáállását, ideológiai beállítottságát jól tükrözi, hogy a levágásra ítélt disznót Sztálinnak, kutyájukat pedig Benesnek hívták. 1956-ban a győri konzervatóriumban tanult, a forradalom eseményeibe egyik barátja révén keveredett, ott találta magát sokadmagával együtt a börtön előtt, a politikai foglyok kiszabadítását követelték, lőttek rájuk, és a tömeget szétoszlatták. De bízott a forradalom győzelmében és abban, hogy a kialakult hatalmi rend megbukik. 

 

Hazatért Csepregre, tulajdonképpen ő vitte a faluba a forradalom hírét. Elmesélte, mi történik Győrben, és buzdította az embereket. A megalakuló nemzetőrségbe azonnal belépett, kapott egy pisztolyt, de nem tudta használni, visszaadta. A megtorlás alapja azonban nem is a fegyveres tevékenység vádja volt. Azért vitték internátusba, mert feljelentés érkezett a rendőrségre, hogy „papok által készített röplapokat” rejteget a csepregi orgonában. Pedig azok régi kották voltak, számára azért fontosak, mert rendszeresen gyakorolt a templomban, hogy kiszolgálja az istentiszteletek menetét. A kistarcsai internátust, ahova nyitott teherautóval vitték, kibírta, pedig már a teherautóról sem szállt le mindenki élve – meséli a fia, hozzátéve, hogy sokan nem tudják, milyen fizikummal bírt: megyei kalapácsvető bajnokként bivalyerős szervezete volt. 

 

– Az internátusban, ahol egymás után lettek öngyilkosok az emberek, és naponta ugráltak ki a harmadik emeletről, mert nem lehetett kibírni a körülményeket, toalettpapírra kottázott, zenét komponált. A többiek annyira tisztelték, hogy adtak neki a saját fejadagjaikból. A fiatal zeneszerzőn mint „titkosírást” kérték számon a vécépapírra írt kottát, és kopaszra nyírták büntetésből. Végül 1957 áprilisában szabadult…

 

 De ezekről a dolgokról otthon sohasem beszélt. Petró András felidézi, hogy már ötvenéves volt, amikor az apja neki ezeket a fiatalkori élményeit elmondta. Megdöbbent azon, hogy mindezek ellenére az apja erős maradt szellemileg, testileg, és létrehozott egy zenekart, felvirágoztatta. Az eltelt hatvan év bizonyítja, hogy társadalmi, kulturális szempontból ez milyen horderejű, és közben a mai fiatal zenészek nem tudják, hogy azért van ma munkahelyük, mert ő megteremtette. 

 

Mielőtt Petró János elköszönt a zenekartól, az egyik legnagyobb kiteljesedését Mahler II. (Feltámadás) szimfóniája jelentette. Rendszerváltáskori hangverseny volt, 1989. október 8-án. Emelkedett hangulatú, nemes leköszönés volt, ő pedig 1991 közepén lehúzta a redőnyt és kilépett, szó sem volt búcsúhangversenyről, elbúcsúztatásról… 

 

– A halála után jöttem rá arra, hogy mennyire nemes lelkű volt, mennyire letisztult, higgadt életbölcselettel rendelkezett – fogalmaz a szimfonikus zenekarral egyidős, hatvanéves Petró András. – Számomra nagyon megdöbbentő, hogy akikről azt hittem, hogy előítélettel vannak iránta, ők jönnek most hozzám a legőszintébb, együttérző szeretettel, hogy mi mindent köszönhetnek neki. A Petró család végtelenül hálás a Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központnak (Johanneum), hogy a neves karnagy az utolsó napjait elfogadó, tiszta szeretettel telített környezetben tölthette, olyan hozzáértő ápolást kapott, amit otthon már nem tudtak neki biztosítani. Petró János hamvait március 22-én 14 órakor ravatalozzák fel a Kálvária templomban, búcsúztató gyászmiséje 14.30-kor kezdődik, majd szűk családi körben helyezik nyugalomra a kriptában.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában