Horváth József kőfaragó- és épületszobrász kőbe vésett történetei

Horváth József negyvenöt éve – 23 évesen – tett mestervizsgát Pécsett, ezzel valószínűleg rekordot tart, mert ilyen fiatalon soha nem vállalkozott senki erre a feladatra. Nagy név a szakmában, munkássága során megközelítőleg 2500 sírkövet készített, emellett nevéhez köthető számos köztéri alkotás is. Vas megye több pontján találkozhatunk egyedi munkáival. 

A legnagyobb kétségkívül az eredetileg Nagyrákoson felállított, majd Rábapatyra szállított öttonnás óriás cipő, ami 1987–1995 között készült telente, és a Guinness-rekordok közé is bekerült 1997-ben. Nem sokkal ezután egy 5,2 méter magas órát is faragott a mester, ez is Rábapatyon található. Egy monumentális méretű hegedű pedig Olaszországba, Cremona városába került, az ottani hegedűgyár elé. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, merthogy a családi gyökereken múlott minden.

 Horváth József felmenői közel másfél évszázadra visszamenőleg kőfaragók voltak. – Öregapámék tizenketten voltak testvérek, és mindenki ezt csinálta a famíliában. Sajnos később szétszóródott a család a világban, ki Amerikában, ki Franciaországban, ki Kanadában találta meg a számítását. Van olyan unokatestvérem, aki Boeing repülőt vezetett, egy másikból meg neves bíró lett. Az egyik nagybátyám pedig tényleg szép és egyedülálló pályát futott be: egy kőművest ment helyettesíteni a Kennedy-szigetre, aztán annyira meg voltak vele elégedve, hogy 35 évig ott ragadt. Ennek emlékét egy arany nyakkendőcsíptető őrzi, amit nagybátyám a Kennedy családtól kapott. Apámnak ajándékozta, végül én örököltem meg. Horváth József zalai származású, Zalalövőn született 1954 májusában. 1978-ban került Körmendre, első nagy munkájára tisztán vissza tud emlékezni. Tizenkétezer latin betűt kellett mészkőbe vésnie. 

A Heiszigház pincéjében kapott egy kis műhelyt, egész nap dolgozott, ez több ezer kalapácsütést jelentett, amitől a szomszédok nem voltak elragadtatva. A körmendi mester a szakmát Budapesten tanulta, Tantó János Gusztáv keze alatt, akivel az Országházban volt úgymond szakmai gyakorlaton. – Sokszor mondták nekem életemben, hogy milyen ügyes vagyok. Ha egy kiváló cipész még jó kenyeret is tud sütni, na az ügyesség. De ha valaki ért a szakmájához, az nem ügyesség, az alapvetés. Reggeltől estig kattog az agyam, az ébredéstől egészen az elalvásig, az alkotómunkát máshogy nem lehet csinálni. De úgy vagyok vele, hogy amikor a tervezési időszak van, akkor a föld fölött tíz méterrel röpködök, a középénél már kezd megviselni, a legvégén meg – ha nem is utálom, de – már akkora terhet jelent egy-egy munka, hogy azt nehéz eltűrni. Ha már csak egy óra fényezés van hátra, azt is képes vagyok napokig halogatni – mondja a mester, aki minden munkájához kötődik, egyiket-másikat gyakran fel is keresi. Cserépmozaik-készítésben is jártas, ehhez százéves anyagokat használ, volt hazai kiállítása, de Bécsbe és Milánóba is elhívták bemutatkozni. Kéményajtókat is gyárt, egészen extrákat is Ferenc József vagy Horthy Miklós portréjával, de van imádkozó kézzel és Nagy-Magyarország térképpel díszített egyedi darabja is. Síremlékeinek többségét azonnal felismeri, mert mindig törekedett az egyediségre.

 Ezért szereti különösen Nagyvázsony környékét és Ausztria egyes részeit, ahol az a szokás, hogy az elhunytak sírkövén feltüntetik, hogy az illető mivel foglalkozott életében. Ebben egy kőfaragó számára van kreativitás. – Az az igazság, hogy a rendszerváltás óta, de különösen az utóbbi néhány évben van az, hogy emlékműveket újítanak fel és újak is készülhetnek. Most állítunk emlékművet Csákánydoroszlón, hamarosan Vasalján, és van újabb felkérésem is. Napi 10–12 órát dolgozom, pedig volt ilyen-olyan bajom, sőt komoly műtétem is. 

Horváth Józsefnek a világon két helyhez van különleges kötődése. Az egyik a Kanári-szigeteken Tenerife, a másik Felsőszölnök, azon belül is a temető. Mindig is érezte, hogy köti oda valami. Aztán megtalálta a családfát több száz évre vis - szamenőleg. Kiderült, hogy az üköregapja a muravidéki Cepinciből származik, és annak idején Felsőszölnökre házasodott. És hogy mit szeret még Horváth József? Zsédát és Komár Lacit mindenképpen, „senki olyant nem tud, mint a Táncoló fekete lakkcipők”. Tunézia és Párizs is fontos, a francia fővárosban jobban eligazodik, mint Budapesten. A párizsi ChampsElysées-en mindig szakmai szemmel nézelődött, mert tele van régi gránitszobrokkal. Mind tükörfényesek, mert a gránit ilyen, fényét évezredekig is megőrzi, a márvány tündöklése viszont már két-három év alatt megkopik. 

– Hogy meddig csinálom még? Ameddig össze nem esek. Engem minden nap szórakoztat, minden napom élmény. Csobog a szökőkút, egész nap jönnek a madarak. Állandó vendégem a rozsdafarkú, a kőfaragó bunkóm mellett meg ott az alma, az a rigóé, amelyik minden reggel vár rám a műhelykapuban. Van türelmem mindenféle aprólékos munkához, de ha a boltban áll előttem valaki, vagy piros lámpát kapok, akkor majdnem orvos kell. Arra sajnálom az időt, az alkotásra nem. Szerencsés ember az, akinek műhelyudvaráról templom tornya látszik. Aki egész nap láthatja Márai Sándor kőbe vésett sorait a saját tornácán: Lélekben nem adni fel semmit, nem engedni: ez a titok.