"Pukk örömét leli a zavaros emberi játszmákban" - Takács Katalinnal Kőszegen beszélgettünk

– Pukk számomra nemcsak egy mókás kobold, hanem egy olyan lény, aki valójában örömét leli a zavaros emberi játszmákban – könnyen átlát rajtuk, ezért magányos és némi keserűséget is ébreszt benne az emberi botladozás – mondja Takács Katalin. A Szentivánéji álom próbaszünetében beszélgetünk. Könnyedén résnyire nyitja a súlyos, zöld várkaput, mögötte ezer titok: a színpad. Ezekben a hetekben készül a jubileumi nagybemutató a Kőszegi Várszínházban. 

– Ahogy mondani szokták, eltér a színházi hagyománytól, hogy ön lesz Pukk a várszín- házban – Oberon tündére-koboldja inkább férfiszerep. 

– Igen, de azért vannak kivételek. Nádasdy Ádám hívta fel a figyelmemet arra, hogy Mészáros Ági már a negyvenes évek végén eljátszotta Pukkot a Nemzeti Színházban – annak akkor nagy visszhangja volt. 

– Amikor megtudtam, hogy Kőszegen ön lesz Pukk, az heuréka élménnyel ért föl: hát persze, nem lehet más, csak Takács Katalin. Csupa titok, csupa belső tűz, a szája sarkában az a félmosoly… 

– Meghívást kapni egy szerepre – az mindig izgalmas helyzet. Most még izgalmasabbá teszi, hogy a színházamban, Budaörsön a múlt év decemberében volt Szentivánéji-bemutató. Abban az előadásban Titániát/Hippolytát játszom, és kiváló Pukkunk van, Fekete Ádám. Különös dolgok ezek. Van elképzelésem, hogy mit szeretnék, de sok múlik azon, hogy a többiekkel való játékban mi minden történik, hogyan alakulnak a kapcsolatok, hová tesszük ki a hangsúlyokat. Remek partnereim vannak. 

Ezért is jó Kőszeg: több olyan kollégával találkozom, akikkel különben nem találkoznék, ez a helyzet mindannyiunkat inspirál. Megismerjük egymás gondolkodását, odafigyelünk a másikra. Azt is nagyon bírom, amikor a fiatalok hozzák a maguk ötleteit. Bárhol vagyok, érdekel, hogy ők hogyan látják a világot. Ezért szeretem a tanítást is. 

– Amikor pályája elején jár a rendező és tapasztalt a színész – az milyen helyzet? 

– Fehér Balázs Benő, Widder Kristóf, Reisz Gábor, Varsányi Péter – az utóbbi időben több fiatal rendezővel hozott össze a sors. Jó találkozások voltak ezek. Fontos megérteni és elfogadni a rendezői elképzeléseket, hiszen az ő dolga összeszervezni a szálakat. De az is lényeges, hogy a megvalósítás során hagyja érvényesülni a színész ötleteit, gondolatait. Persze ebbe viták és tisztázható félreértések is beleférnek. Az évek során megtanultam finomabban kifejezni magam. Ez fontos, mert kicsit vehemens a természetem. A vitáim is mindig azért vannak, mert szeretek úgy színpadra menni, hogy öröm legyen nekem és a közönségnek is, amit csinálok. 

– Ezt nyilván pontosan tudja Hegedűs D. Géza, sok év után újra együtt játszik Kőszegen – és aki a vis maior helyzetben átvállalta a rendezést is. 

– A főiskolán az első Horvai–Kapás-osztályba jártunk, mi négyen – Gálffi Laci, Géza, Egri Kati meg én – nagyon jóban voltunk. Aztán én Veszprémbe kerültem, Laci meg Géza a Vígszínházban maradt. Színpadon főiskolai vizsgaelőadásban találkoztunk utoljára. De amikor Géza a kilencvenes évek elején elvégezte a rendező szakot is, meghívott a vizsgarendezésébe játszani Balikó Tamással, Mácsaival, Borbiczky Ferenccel. Nagyon jó munka volt A vihar kapujábant ezzel a csapattal megcsinálni – és nagyon jólesett, hogy Géza engem hívott meg a női szerepre. Ott éreztem meg, hogy a főiskolán együtt megélt négy év, a rengeteg közös munka olyan bizalmat, olyan erős közös alapot teremtett, amely megtart, nem tűnik el. 

– Akkor most ott folytatják, ahol évekkel ezelőtt abbahagyták? 

– Úgy érzem, igen. A közös múlt meghatározó. Van miről beszélnünk és értjük egymást. – Veszprém és Budaörs között több színházhoz tartozott hosz- szabb-rövidebb ideig, de ha Takács Katalinra gondolok, akkor elsőként azonnal egy színház jut eszembe: a Radnóti. – Nekem is. A Radnótin Bálint András és Valló Péter gondozták a képességeimet, figyeltek rám, gondoltak arra, hogy hol tartok, mi vihet előre. Az a szerencsés színész, akinek huzamosabb ideig van hasonló figyelemben része. 

– Néha végigmondja magában a jelentős szerepeit?

 – Elmúlnak a dolgok. Nem sokat rágódom azon, hogy mikor mi volt nekem. Fontosabb, hogy mi adott mostanában örömet. A budaörsi színházban a Rekviem egy álomért: mi öten, akik benne vagyunk, nagy energiákkal játsszuk ezt az előadást és a közönség visszajelzései nagyon jók. Kihívás volt a Katonában Zsámbéki Gábor rendezésében, a Széljegy című Spiró-drámában egy egészen másféle anyakaraktert játszani, mint amilyen vagyok. Szintén nagyon szerettem – és csak négyszer játszottuk – A halál kilovagolt Perzsiából című Hajnóczy-regény egészen különleges színpadi változatát, amit Szenteczky Zita és Juhász András hozott tető alá a Trafóban. Abban egy totál bolond öregasszonyt játszhattam, és azért szerettem nagyon, mert a figurának humora is volt, abszurditása.

 – Most pedig itt vagyunk Kőszegen, nyári bemutató előtt, amelynek szintén tétje van – és nem csak azért, mert jubi- leumi előadás készül. 

– Hogy a fenébe ne lenne tétje! Olyan helyre nem megyek, ahol nem érzem a tétet. Mindig minden szerepet a magam maximalizmusához mérten igyekszem megcsinálni – néha el is botlom ebben a maximalizmusban –, mert különben minek csinálnám. Kőszeg pedig az a hely, ahol minden lehetőség megvan ahhoz, hogy jól dolgozzunk: Pócza Zoltán, Gelencsér Ildikó és Bakos Zoltán személyesen törődnek velünk, kivételes odaadással végzik a munkájukat. A várszínházban minden azért történik, hogy a közönségnek igazi élményben legyen része – és ehhez az az apró gesztus is hozzátartozik, hogy ha netán elered az eső, minden néző esőkabátot kap. Az enyém még megvan 2016- ból, eltettem emlékbe. Azóta vártam a visszatérésre.