A Vas megyei öntöttvas sírkeresztek nyomába eredtünk - Visszatükrözik a kor és az ott élők ízlését

Ha vasból készített emlékekről beszélünk, akkor meg kell különböztetnünk a kovácsoltvas és az öntöttvas alkotásokat. Most az utóbbiakról lesz szó, de az ő esetükben is különbséget kell tennünk az egyedi munkák és a sorozatban gyártott termékek között. Szobrok, díszkutak, keresztúti stációs reliefek is készültek ebből az anyagból. Napjainkban pedig ismét megnőtt az érdeklődés az öntöttvas kályhák iránt. A temetői vaskeresztek nagy többsége olyan gyári „áru”, amelyet nagyobb példányszámban készítettek el. Ez utóbbi nem jelenti azt, hogy ezek ne lennének művésziek. Sőt azt sem mondhatjuk rájuk, hogy mind egyformák. Magyarországon számos öntöde működött, de eljutottak hozzánk a stájer és morva üzemek termékei is. A nagyüzemek mellett a kisebb „giszerájok” is színesítették a kínálatot.

 Aligha akadt olyan közöttük, amelyik kizárólag kereszteket készített, de voltak évtizedek, amikor ez is jövedelmező árunak számított. Az egyedi és a sorozatgyártott műveknél is fontos szerep jutott azoknak az iparművészeknek, akik a mintákat elkészítették. Az ő nevük sajnos ritkán maradt fenn. A Nyugat-Dunántúl öntöttvas emlékei közül nem egy Grazban vagy a morvaországi Blanskóban készült. A stájer főváros egyik vasgyárát a 19. század közepén a Szegedről származó Körösi József alapította. A később gépgyárrá fejlődő üzem a korai időszakban öntöttvas termékeket is gyártott.

 Grazban működött Juhász Zsigmond öntödéje is. Neki Magyarország területén lerakatai voltak, az általa készített fogadalmi és sírkereszteket katalógusból is meg lehetett rendelni. Azt, hogy melyik kereszt hol készült, csak akkor lehet könnyen megállapítani, ha szerepel rajta a gyártó jelzése. Ilyennel ma már csak nagyon ritkán találkozunk. A fémkeresztek, bár lehet, hogy távol készültek attól a településtől, ahol állnak, visszatükrözik a kor és az ott élők ízlését. A megfeszített Krisztus keresztjén gyakran látunk növényi motívumokat, leveleket, virágokat. 

A háttérben ott a dicsfény és nem maradhat el az „INRI” felirat sem. Ezek a síremlékek sokszor kis méretűek, de előfordul, hogy a kereszt tövében egy egész szoborcsoport jelenik meg. Mária, Bűnbánó Magdolna és Szent János evangélista állnak ott, ők voltak a tanúi Krisztus kereszthalálának. A síremlék fontos része a vasból készült tábla, amelyikre felfestették az elhunyt nevét. 

A 19–20. század fordulóján jól érzékelhető az a versengés, ami a síremlékek előállítói között a megrendelésekért folyt. A rangot a kőből készült sírkő jelentette, de a kő, főleg a márvány, drága volt. A fáról azt tartották, hogy nem elég tartós, ennek ellenére voltak vidékek, ahol ragaszkodtak hozzá. A változást a technológia fejlődése hozta el. Az 1900-as évek elejére viszonylag olcsóvá vált a tartósnak gondolt műkő. Az öntöttvas síremlékek lassanként kiszorultak a piacról. Ebben valószínűleg közrejátszott az is, hogy a készítőik más, jövedelmezőbb áruk előállítására rendezkedtek be. Az 1800-as években előfordult, hogy a szobrokat is vasból öntötték, de később a bronz lett az általánosan elfogadott nemes anyag, ami illik egy alkotáshoz. Az öntöttvas síremlékek mára gyakorlatilag kikoptak a temetőkből. 

Azokra, akiknek állították őket, több mint egy évszázad után már nem emlékeznek. Ritka, ahol helyi értéknek tekintik és óvják azokat.