Nők fókuszban

2022.11.14. 07:00

"Soha semmire nem mondta, hogy nem lehet megoldani" - Gelencsér Ildikót, a Kőszegi Várszínház művészeti titkárát kérdeztük

Gelencsér Ildikó, a Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház művelődésszervezője, művészeti titkára azt mondja, a legjobb dolog, ami történhetett vele, hogy Kőszegre vették fel.

Ölbei Lívia

Forrás: Unger Tamás

Kinn, a várudvaron táncot járnak az októberi falevelek, benn, az irodában munka van – mint mindig. Hárman a három asztal mögött: Bakos Zoltán művelődésszervező, műszaki vezető, Gelencsér Ildikó, Pócza Zoltán igazgató. Ha egyikükkel beszélünk, biztos, hogy rögtön a másik kettőt említi: hogy nélkülük nem menne. És persze itt van „láthatatlanul”, mások mellett, de mindenekelőtt Trifusz Péter, Ildikó férje – bár a férj szó talán nem is fejezi ki a lényeget: társak az életben, társak a színpadon, társak az alkotásban. 

Nyilván a sokféle, sokfelől érkező jó energiák áramlásának, Kőszegre csatornázásának köszönhető az is, hogy a 40 éves várszínház épp magunk mögött hagyott jubileumi évada fényesen sikerült. Ildikónak pedig „magánjubileuma” volt nemrég: amint az elismerő oklevél is igazolja, 30 évet töltött el önkormányzati intézményben; ebből huszonhatot a várszínház munkatársaként. 

– Nagy tanulási folyamat kezdődött, amikor Zoli elhívott engem ide dolgozni. Azt tudom: alig vártam, hogy az első év elteljen és végre önálló legyek. Pontosan emlékszem: utcaszínházi találkozó van, a szervezés már az én feladatom. Zoli felhív, hogy rendben van-e minden, mire én: „Úristen, sokan vannak, jól érzik magukat.” Akkor éreztem meg először ennek a munkának a lényegét.

© Unger Tamás
Forrás: Unger Tamás

Ma már Ildikó a felelős a Kőszegi Várszínház közmondásosan minőségi, sokszínű programjáért. Anno merész vállalás – és utólag tudjuk: jó döntés – volt meghonosítani a kortárs táncot Kőszegen. Az se véletlen, hogy a Kokoschka babája kőszegi bemutatóját Gergye Krisztián 40. születésnapján tartották: nagy ünnep volt, közösségi és személyes. Fontosak a szombathelyi bábszínházzal létrehozott előadások. Fontos a Vera, amely a Covid-időszakban született: – Zoli azt mondta, jó volna, ha Pali (Göttinger Pál) rendezné, Petra (Grisnik Petra) játszaná: úgyis összezárja őket a karantén. Rendben, de mit? Éppen akkor olvastam Grecsó Krisztián Veráját, és egyszer csak hajnalban kipattant: ez az! Elképesztően nagyvonalú gesztus volt Grecsó Krisztiántól, hogy szabad kezet adott Petrának – és ez szerintem meg is látszik az előadáson. És ha Vera, akkor Szénakutyák. Zoli a jubileumi évadban mindenképpen szeretett volna Weöres-estet. Én meg azonnal tudtam, hogy ha Weöres, akkor az csak Kálid Artúr lehet. 

És akkor arról még nem beszéltünk, hogy amikor Ildikó kiáll a színpadra és énekelni kezd – vagy fuvolázik –, mosolyra fakadnak az angyalok is. A Cirákulum a Cirókából hajtott ki, öröm az együttes minden fellépése: a muzsikusoknak és a közönségnek. – Az a fontos, hogy milyen energiák születnek, hogyan hatunk egymásra, nem a steril működés. Persze arra törekszünk, hogy szakmailag is rendben legyen. Minden koncert előtt izgulok – konferálás előtt is le kell küzdenem a rettegéseimet –, de szerintem ez nem baj. A versmondó gyerekeimnek is mindig azt mondom: az ember azért izgul, mert fontos számára, amit el akar mondani, mert azt szeretné, hogy sikerüljön. A sikerülés nem a vegytisztaságot jelenti, hanem hogy eljut a közönséghez, amit csinálsz: megérkezik. 

Úgy, ahogy Ildikó megérkezett Kőszegre. A helyre, ahova mindig vágyott – anélkül, hogy tudta volna. 1984-ben azért választotta a kőszegi mezőgazdasági szakközépiskolát (akkor még az állatgondozás érdekelte, ebből az állatszeretet megmaradt), mert úgy volt, hogy itt nem kell felvételizni. Aztán akkora lett a túljelentkezés, hogy de: kell. (Meg akarsz úszni dolgokat, de úgyis az lesz, ami lesz.) Felvételizett még a Cirókába is, már kőszegi középiskolásként. De hát Tapolcán a legelső ének-zene tagozatos osztályba jutott be hatévesen: felvételivel. Pedig nem szeret felvételizni. 

Szentbékkálláról indult: – Anyukám azért költözött be velünk Tapolcára, hogy jó iskolába járhassunk. Rengeteg szőlőnk volt, abból tudott anya minket eltartani – abban nőttem fel, hogy minden hétvégén a szőlőbe mentünk dolgozni. Másfél éves voltam, amikor apukám meghalt. Az van bennem, hogy mi hárman, csajok – anyukám, a nővérem és én – mindig együtt voltunk, nagyon szoros kapocs volt közöttünk. Nekem természetes volt, hogy anya fát vág, hogy van otthon szög, kalapács. És soha semmire nem mondja azt, hogy nem tudja megoldani. Ezt a nagy ajándékot hagyta itt nekem.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában