A mérkőzésről tudósított: Kiss Árpád - Több mint fél évszázad a sportmédiában

Kiss Árpádnak az édesapja dolgozott a Nemzeti Sportnál: a ’70-es évekig, betegségéig tudósította az újságot. Akkor hirtelen valakinek be kellett ugrania helyette. Fia a sportrovat vezetőjének kérésére már korábban „próbálkozott írásokkal”: régi játékosokkal, egykori válogatott futballistákkal készített interjúkat, így szerzett ismeretséget és tapasztalatot az újságírásban. Amikor édesapja helyett beszállt, mindjárt bedobták a mély vízbe: első komoly tudósítását egy NB I-es Haladás-Újpest mérkőzésről adta le – az 1974/75-ös bajnoki idényben akkor került vissza a Haladás az első osztályba. Futballal kezdte, és ahogy múlt az idő, sok más sportággal is foglalkozott abban az időben, amikor a sport-, a foci és az újságírók körülményei is mások volt, mint ma.

– Játékos és edző tiszteletet adtak egymásnak. Nem volt bratyizás, mégis közvetlenebb volt a kapcsolat. A mai világban, ha bármelyik edző szigorúbban lép fel egy játékossal szemben, az hajlamos megsértődni és már nem annyira az egy mindenkiért, mindenki egyért szemlélet uralkodik. A játék is szebb, tisztább képet mutatott régen, a mérkőzéseket kevésbé variálták meg és építették fel taktikusan, mint most. Láttam például Sebes Gusztáv edzéslevezetését, amikor Szombathelyen készült a magyar válogatott a Luxemburg elleni találkozóra. Összességében jóval barátságosabb volt a légkör. A szurkolók a kedvenc csapatukat buzdították, és a táborok között is emberibb, közvetlenebb hangulat uralkodott. A vasárnap ebéd utáni meccslátogatások családi programnak számítottak. Mára megváltozott ez a világ és a tudósítók élete is. A ’80-as években nem volt okostelefon, csak vonalas létezett – ahhoz is protekció kellett, hogy valaki hozzájusson. A tudósításoknál úgy kellett helyezkednem, hogy telefonközelbe tudjak kerülni. 

Akadtak emiatt izgalmas pillanatok. A régi Haladás-pályán például, amikor egy NB I-es meccsről írtam, a gondnoki lakásban volt a telefon. Az újságírói „páholy” a Perint oldalán volt: a tömegen keresztül kellett átjutnom sprintben a Rohonci út felőli oldalon lévő gondnoki lakásba. Ott hívtak a Nemzeti Sporttól a leegyeztetett időpontban. Minden perc, sőt másodperc számított. Később a játékosok öltözője melletti orvosi szobába tették ki a vonalat, csak később vitték fel. A gyorsaság ma is elsődleges szempont: minél előbb leadni az anyagot, minél pontosabban. Vasárnap délutánonként ma is, miután a sajtótájékoztatón az edzők elmondják a véleményüket, és elkészül meccs képe, hívom a szerkesztőséget és bediktálom az anyagot.

Amikor Kiss Árpád beszállt a tudósítói szerepkörbe, Vas megye sok sportágban adott kiváló tehetségeket és eredményesen szereplő versenyzőket az országnak: – Szombathelyen kezdte a pályáját a legendás Hegedüs Csaba és birkózó bátyja, Miklós. Innen indult Kajdi János későbbi olimpiai bronzérmes ökölvívó és Szabó Éva, aki élt-halt a teniszért. Ő Szombathelyről a Vasasba ment – amikor befejezte az aktív pályafutását, tovább nevelte a sportágnak a gyerekeket. A Haladásnak volt NB I-es férfi és női kosárlabdacsapata, a Szombathelyi Pedagógusnak NB I-es asztalitenisz-csapata, a szombathelyi Spartacus-Styl Sportegyesületnek NB I-es férfi kézilabdacsapata – sok sportágban ott voltunk az élvonalban. Csapatbajnoki mérkőzéseket, ökölvívó versenyt, országos szintű emlékversenyeket is rendeztek atlétikában, teniszben. A programokra sokan kijártak, megmutatkozott a sport szeretete – meséli.

Bár nem idegenkedettegy sportágtól sem, gyermekkorától a foci volt és örökké az is maradt a kedvence, bár vívással kezdte. – A szüleim, hogy lekössék az energiámat, levittek Tóth Lajos iskolájába tőrvívónak. A mesteredzőtől fizikailag, szellemileg olyan indíttatást kaptunk, amiből sokáig tudtunk építkezni. Az első futball labdát a focista nagybátyámtól kaptam, grundfocit csináltunk, és már akkor kijártunk Haladás-meccsekre és a megyei bajnokikra. Egy alkalommal a Postás Sport Egyesület ificsapatának edzője meglátott, és megkérdezte, lenne-e kedvem kimenni edzésre. Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a focival. Ez volt mindenben az isten, és az évek alatt sok emberi kapcsolatom is szövődött általa. Később a középiskolás bajnokságban indultam, majd a Postásban, a megye I-ben válogatott kapus lettem. Épphogy elmúltam 18 éves, amikor kaptam egy levelet a egyesülettől – egyik vasárnap edzés nélkül kellett beállnom Szentgotthárdon egy meccsre, ezzel átestem a tűzkeresztségen. Miután bevonultam katonának, a Haladásnak kezdtem szurkolni, azóta is ez a csapatom.

Mára a foci maradt, de annak idején sok sportágnak bele kellett férnie a tudósítások közé, a sakktól a lovaglásig. Érdekességként említi, hogy Farkas Pállal, a Vas Megyei Lovas Szövetség korábbi elnökével együtt fociztak a Postásban. Makkos Vilmostól, a szombathelyi lovasiskola alapítójától, lovasedzőtől pedig sokat tanult, amit később a határőrségnél tudott kamatoztatni. Nem tagadja: a triatlon volt az a sport, amiről kevésbé szeretett hírt adni. Hosszú, fáradságos munka volt végigkísérni a három versenyszámot és összegyűjteni az eredményeket, a jegyzőkönyveket böngészve. Közben a Nemzeti Sporton kívül felkérték, hogy az MTI-nek, a Népszabadság sportrovatának és a Vas Népének is tudósítson.

Visszatérve a focihoz: a legrangosabb mérkőzés, amiről tudósított, a fölényes magyar győzelemmel zárult Magyarország–Luxemburg találkozó volt. A legemlékezetesebb, legkedvesebb pedig, amikor 1981 novemberében a Haladás megverte a győri ETO-t. Ha nyert, ha veszített a csapat, tárgyilagosnak kellett lennie. Ezt még a régi nagy újságíróktól tanulta, Szombathy Istvántól, Nagy Józseftől, Tarr Istvántól, akik mindig azt mondták: „Fiam, csak akkor leszel igazi tudósító, ha nem leszel részrehajló. Egyformán kell elbírálni a játékosok és a csapatok munkáját is.”

A rangidős tudósító teljesítményét elismerte Vas Megye Közgyűlése: „több évtizedes, a sport szeretetével és tiszteletével áthatott sporttudósítói munkájáért” 2015. március 13-án emlékplakettel jutalmazták, 2000-ben pedig életműdíjat vett át a Vas Megyei Sportigazgatóságtól. Néhány éve hordja Nemzeti Sport feliratú pecsétgyűrűjét, amit 50 éves tudósítói múltja után kapott – az aranyékszerrel kevesen dicsekedhetnek.

Ötvenhat év után tavaly decemberben fogalmazódott meg benne először, hogy abbahagyja a munkát, ám a labdarúgás rovat vezetője megelőzte: azzal hívta, hogy reméli, a jövőben is számíthatnak rá. – Igent mondtam, hiszen világéletemben ez volt a hobbim, a szenvedélyem. Kereskedelmi-közgazdasági technikumot és mezőgazdasági-gépészeti technikumot is végeztem. Volt rendes állásom is: a Szombathelyi Építőipari Szövetkezetnél dolgoztam évtizedekig osztályvezetőként. Ha kellett, már bementem reggel 6-ra dolgozni, hogy mellette tudjam csinálni az újságírást. Nem voltak szombatok, vasárnapok, keveset nyaraltunk, sokszor a feleségem segített a gépelésben. Régen száguldó riporternek is hívtak: Sárvárról Bükre, Bükről Szentgotthárdra vezettem. Mégsem bántam meg semmit. Színes, érdekes, változatos életem volt, sok ismeretség, barátság szövődött a sportújságírás ezáltal. És hogy meddig csinálom még? Mindig a következő vasárnapig: akkor van Haladás-meccs.