Fogadjuk el: fájdalom is lesz - Dr. Csernus Imre tartott előadást Szombathelyen - fotók

Csernus dokit sokaknak nem kell már bemutatni: könyvei – Bevállalja?, Ki nevel a végén?, A nő, A férfi, Egy életed van, vagy a legutóbbi, az Én és te – kézről kézre járnak, előadásaira gyorsan megtelnek a széksorok. Nem volt ez másként szerda este (nőnapon) a vasi vármegyeszékhelyen sem: az Agora – Savaria Filmszínházban telt ház fogadta. Két órába sűrítette „ajánlatait” a népszerű pszichiáter, mert mint mondta: ma nem fog arról beszélni, hogy ezt kell csinálni, meg azt kell csinálni. Helyette ajánlatokat hallhattunk – például ahhoz, miért érdemes az őszinte kommunikációt választanunk. Csernus nyers, káromkodással tarkított előadásában a humor „fegyverét” szívesen használta, a közönség vette a poénokat. A nevetés – akár saját nyomorunkon – most is sokaknak nyújtott segítséget, hiszen kínálkozott a lehetőség, hogy saját lelkünk legsötétebb bugyraival, önbecsapásaink, hazugságaink már tapasztalható és még várható következményeivel szembesüljünk. 

Mindebből „ízelítőt” adott a pszichiáter, aki – miközben egy-egy nézőt is megszólított – egymás után hozta a „combos” témákat. A Gondolj rám, az Ételművész, a Szólíts a neveden és a Derült égből apu című filmek egy-egy jelenetével sikeresen tette „emészthetőbbé” az egyébként nehéz témát. – Ki a felnőtt? – fogalmazta meg a kérdést. – Aki felelősséget vállal a tetteiért. Ám az még kevés, nem elég a felnőttséghez – mutatott rá, s máris az érzelmi felnőttség került előtérbe. Elengedhetetlen az őszinte kommunikáció: nemcsak a körülöttünk lévőkkel, hanem önmagunkkal is. Ehhez persze le kell venni azt az álarcot, amelyet évek vagy évtizedek óta viselünk. – Olyan szerepet játszom, amire vágyakozom, ám valójában nem vagyok. Hazudozok magamnak – világított rá Csernus hétköznapi helyzetekre, hozzátéve: ha valami fontosban hazudok magamnak, abban nem fogom szeretni magamat. Ez pedig önbizalomhiányhoz, majd megfelelési kényszerhez vezet. 

Beszélt arról is, ha valamit hit nélkül csinálunk, rutinná válik, az pedig egyet jelent a szürkeséggel. A belső feszültségek, vívódások, szorongások tüneti kezelését, levezetését szolgálják a nyugtatók, az alkohol, a drog, az internethasználat és a vásárlás is. Utóbbi kapcsán emlékeztetett: tudósok szerint egy új autó megvétele is mindössze egy hétig jár „boldogsággal”, utána a megszokás lesz ismét úrrá. – Mindenki szeretne mosolygós életet, lazaságot, önbizalmat – folytatta Csernus. Ehhez pedig az őszinte kommunikáció mellett az (is) kell, a fájdalom ellenére ne hagyjuk, hogy a szívünk meghaljon. „Megéri megtagadni a szívünket, hogy ne érezzük a fájdalmat? Micsoda pazarlás!” – a Szólíts a neveden című filmből játszott be egy jelenetet. „A te dolgod, hogyan éled az életedet, de ne feledd: egy testünk és csakis egy szívünk van, és mielőtt észbe kapnál, a szíved kifullad… És ami a testedet illeti, egy idő után már nem néz rá senki, hozzá közeledni pedig még kevésbé.” 

A nevetés zaját ekkor már a néma csend váltotta fel a nagyteremben. „Továbbléphetsz vagy nem” – a döntés szabadságáról is beszélt a pszichiáter, mint ahogy a bűntudat, az önvád, az önmarcangolás témája is szóba került, amelynek nemcsak saját magunk, hanem a környezetünkben élők is gyakran elszenvedői: házastárs, gyerekek. Ilyen példát akarunk-e mutatni? Szeretnénk-e lányunkat, fiunkat így látni ennyi idősen? – kaptuk az újabb megfontolandó ajánlatot. Miért nehéz változtatni? A pszichiáter szerint azért, mert a rosszat ismerjük, az már kiszámítható. Csernus Lipótmezőn szerzett klinikai tapasztalatai alapján úgy látja: az emberek több mint 80 százaléka hörgések közepette, kínlódva vívja haláltusáját. 

Keveseknek adatik meg a békés elszenderedés. „A békés halál akkor következik be, ha bátor voltam elszámolni saját magammal” – mondta. A változáshoz tudatosságra van szükség, s talán ugyanilyen fontos az önmarcangolás utáni önmegbocsátás is. – Az erő a felelősségvállalásból születik – hallottuk Csernustól. – Amikor már nem haragszom magamra, tudom használni a 100 forintost – utalt az élet valódi megélésére. – Ha elfogadjuk, hogy az életben ott lesz a fájdalom, nem félek belevágni, mert tudom, hogy lesz öröm és fájdalom – húzta alá a pszichiáter, aki arra is felhívta a figyelmet, fokozatosan lehet megtanulni szeretni önmagunkat. Az „újrakezdés” nincs korhoz kötve, ám az is kiderült: azt minél tovább halogatjuk, annál kisebb az esély a valódi változtatásra.