A csempeszkopácsi templomkapu titkokat rejt

Ha belépünk rajta, Istennek házába megyünk be. A kinti és a benti tér elválik egymástól, ha bent vagyunk, másképp viselkedünk. A román kori építészetnél a templomkapu az épület egyik legfontosabb építészeti eleme volt. Itt találkozunk először a Megváltóval, s vannak, akik a fejüket is meghajtják bemenetkor. Bazilikáknál és nagyobb templomoknál előfordult, hogy a kapuzatban a patrónus ereklyéjét is elhelyezték. 

Mi itt, a Nyugat-Dunántúlon szerencsések vagyunk, mert jó néhány középkori kapunk fennmaradt. Most ne csak Jákra gondoljunk, hanem a kisebb épületekre is, a legszebb közöttük a csempeszkopácsi, de ott van még Magyarszecsőd, Őriszentpéter, Domonkosfa… és folytathatnánk a sort. Az említettek mindegyike befelé szűkülő elemekből álló bélletes kapu. A hasonló motívumok ellenére mégsem egyformák. 

Készítési idejüket általában a jáki templomhoz, vagyis az 1200-as évek első feléhez kötik, s többen azt feltétezik, hogy az ottani műhely kőfaragói dolgozhattak ezeknél is. Csempeszkopács hajdan két különálló település volt, Csempesz és Kopács. A két községet 1864-ben egyesítették, a Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt templom a kopácsi falurészen van. Az épület feltehetően első képi ábrázolása egy 1841-es térképen szerepel. Ez egy leegyszerűsített rajz, de mégis több mint egyszerű térképi jel. 

A készítője Kovatsis Zsigmond, „Vas megye hites főmérnöke”. Az ő figyelmét is felkelthette a templom, mert a többi épülettől eltérően valósághű rajzot készített róla. A kopácsihoz hasonló kapuzatok a XI–XIV. században készültek, ez a román és a gótikus stílus időszaka volt. (Az akkori stíluselemek a XIX. és XX. század fordulóján ismét előtérbe kerültek, de a neoromán és a neogót korszak nem tartott sokáig.) Spanyolországtól és Angliától kezdve Közép-Európáig sokfele találunk ilyeneket.

 Ebben a korban és ezen a földrajzi környezeten belül természetesen számos kőfaragó- és építészműhely dolgozott, az adott vidékre jellemző helyi stílusok, stílusárnyalatok is születtek. A kopácsi bélletes kapu két külső eleme fűrészfogas díszítésű. Ahogy átlépünk rajta, az egyik újszövetségi példázat juthat eszünkbe. Máté evangéliumában szerepel a következő mondat: „Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A két belső féloszlopon saját farkába harapó sárkánykígyó alakja jelenik meg. 

Ugyanezt látjuk a timpanonban a háromkaréjos keretbe foglalt „Isten báránya” ábrázolás mellett. Ezek a korszak építőművészetének gyakori szimbólumai, a keresztény világban általánosan használták, de jelentésük, értelmezésük nem egységes. Azt, hogy mit mondtak ezek a jelképek a középkori ember számára, nehéz megmondani. Eltekintve az egyre divatosabbá váló ezoterikus és újpogány magyarázatoktól, két megoldási irány látszik. 

Az egyik az, hogy a saját farkába harapó kígyó az örökkévalóság, az újjászületés, a folyamatos megújulás szimbóluma. A másik, hogy a sárkány- és kígyóábrázolások azért készültek, hogy távol tartsák a helytől a gonoszt és a rosszat. Bármelyiket is választjuk, a kopácsi kapu nemcsak a magyarországi, hanem az európai művészetnek is egyik értékes és fontos alkotása.