Kalitka helyett égbolt

Mostanában rengeteget jár a fejemben Szabó T. Anna csodálatos gondolata, ami nem szó szerint úgy hangzik, hogyha madarat szeretnénk szeretni, akkor égbolt legyünk számára, ne kalitka! Mekkora tanítás ez, különösen a mai, mindent birtokolni akaró világban. Engedni, szabadságot adni a másiknak, sőt magunknak, olykor a legnehezebb feladat. Igazi kihívás. Főleg, ha olyasvalamiről van szó, mint az élet akarása. Pedig eljöhet az a pillanat egy trauma, sokk hatására, amikor semmi sem biztos. Még a létezés iránti vágy sem. Sokan erre haragosan reagálnak, vagy rögtön optimistába mennek át, de kevesek képesek arra, hogy megengedjék a pillanatnak, hogy a maga tökéletlenségében legyen. Hogy megengedjék másoknak és maguknak, hogy olykor ne legyenek jól, hogy néha, ha összedőlni látszik minden, félretehessék az életfonal gombolyagát. Mert sokan attól rettegnek, hogyha ezt megengedik, akkor elvész minden, pedig valójában ez az a momentum, amikor megszülethet a folytatás vágya, amikor a madár tudja, hogy övé az égbolt, s végül mégis visszarepül a kalitkába önakaratából, s nem kényszerből.