Jákon álmodott világot magának - Kovács Gábor földházában jártunk - fotók

Kovács Gábor építész, műszaki szakértő, igazságügyi szakértő, szabadidejében pedig alkot, folyton mozgásban van, állandóan dolgozik, tervez. Nyolc éve költözött Jákra, a földházában kerestük fel. – Örülök, hogy itt telepedtem le, korántsem volt véletlen ez – mondja, miközben hellyel kínál az egyik árnyas fa alatt. – A telek kiválasztásánál néhány szempont fontos volt: az utca legyen zsákutca, ahol alig van járműforgalom, illetve legyen patak, hiszen a víz kell az élethez. Pluszban volt egy olyan gondolat is a fejemben, hogy a telek szakrális metszőpontban álljon. Jákon mindezeket megtaláltam. Az utcám zsákutca, a kert végében patak csörgedezik, a házamtól pár száz méterre áll a nevezetes jáki templom. Így lett teljes az életem. A földház engedélyeztetése fél évig tartott, majd következett az építkezés. – Az anyagok közül a műanyagot teljesen száműztem – kezd bele Kovács Gábor. – Szinte mindent saját magam csináltam: vizet és szennyvizet szereltem, én raktam minden bontott téglát a helyére, oda, ahova való. A házamban nincsenek derékszögek, hiszen a természetben sincsenek tűpontos egyenesek. A falakat huszonnégy akácpillér tartja, közötte szalma és agyag van. Az építkezésnél csak természetes alapanyagot használtam, fát, követ, szalmát, téglát, agyagot, földet. 

Régen is abból építkeztek, ami az adott területen volt. Csatáron kőből (mert az volt ott), az Őrségben fából (mert az volt ott). Nem az volt a fontos, hogy „magasabb” legyen, mint a szomszédé. Mi volt a cél? Védjen az időjárás és a vadállatok ellen. Persze nem akarok visszamenni a középkorba, de tisztelem a múltat. Egy konténer szemetem sem volt az építkezés során. Minden anyagot felhasználtam. Így próbáltam valamennyire csökkenteni az ökológiai lábnyomomat. A falak jól szigetelnek. Télen, legyen bármennyire hideg, elég csak este befűtenem, annyira megtartja a meleget a ház. Most nyáron pedig mintha egy természetes légkondicionáló lenne, hűvösek a helyiségek. A gázt nem vezettem be, a tüzeléshez fát használok. Nagyon sok tervem van, lehet, hogy több, mint amennyi idő nekem adatott. Nem baj. Fontos volt számomra, a telek ne egy „tájseb” legyen, hanem a természet, a környezet szerves részét alkossa. Itt nyugalom van, madárcsicsergés. Televízióm nincs, az internetet is csak ritkán használom. Nekem itt van az otthonom. Ha bárhova is el kell mennem, akár csak két órára, már vágyom vissza. Kovács Gábor azt mondja: nem is életforma ez, sokkal inkább életszemlélet. – Falusi gyerek vagyok, a nagyszüleim Szalafőn és Őriszentpéteren éltek – folytatja. – Sokat jártunk a mezőn, az erdőn. 

Amikor meglátott a papám egy darab madzagot, drótot, eltette, jó lesz az valamire – így gondolkodtak. Semmit nem dobtak el, amit lehetett, felhasználtak. Nem volt szemeteskonténer. A papámnak két cipője volt, egy otthoni és egy templomba járó. De nem is kellett több, kitartott egész életében, olyan minőségű volt. Amennyire lehet, próbálok ilyen szellemiségben élni. Persze tudom, ahogy már említettem, hogy teljes mértékben nem tudunk visszamenni a természetbe, a múltba. Erről egy történet jut szembe: amikor Balatonbogláron éltem, az összes személyi iratomat – a bankkártyámmal együtt – elástam a földbe. El akartam égetni, de meggondoltam magam. Arra jöttem rá, hogy számokból áll az életem, ilyen kód, olyan kód, csak pár szám vagyok. Egy hónapig bírtam. Aztán visszatértem, mert iratok nélkül nem lehet létezni. De vajon mért ilyen alacsonyak az ajtók a házán? Vajon az elődök miért nem tették magasabbra a szemöldökfát? A házigazda a bejárathoz vezet bennünket. – Itt is visszaköszön a régiek bölcsessége – meséli. – Nem azért ilyen alacsony, mert nem volt hosszabb alátámasztófájuk, hanem ha valaki belépett, akkor főhajtással tisztelte a házigazdát. A régiek tudtak építkezni, csak ezt a mai kor embere gyakran elfelejti. 

Beszélgetés közben arra is fény derül, mire büszke nagyon a házigazda: több rangos díjjal is elismerték már a tevékenységét. Úgy fogalmaz, hogy háromszor rendelték be a Parlamentbe. Kapott miniszteri elismerést, miniszteri kitüntetést, illetve a köztársasági elnök kitüntetését. Két könyv is megjelent a munkásságáról, az életéről. Természetesen megnézzük a házhoz tartozó hatalmas kertet is. Kovács Gábor felpattan a székéből és már mutatja, sorolja is: az épület tövében magaságyásokat szeretne kialakítani. A kertben lesz tó, a közelében pedig egy tűzrakó hely. Egyszerre jelenik meg a levegő, víz, a tűz, föld, az őselemek. Ahogy haladunk előre, előbukkan a birkák, kecskék leendő helye. – Már csak idő kell, hogy mindezt megcsináljam – jelenti ki. Aztán hátraértünk, meglátjuk a szelíden folydogáló patakot, és egy újabb történet is hallunk. – Két évvel ezelőtt meglátogatott egy toportyán, azaz egy nádi farkas – emlékszik vissza. – Hozott nekem ajándékba egy fejetlen kakast. 

Tisztelem a farkasokat. Pécsen az állatkertben majdnem egy évig – részben – velük éltem. Kovács Gábor több alkotása is látható Jákon. A temetőhöz vezető út mellett annak idején kényszerűségből több fát is ki kellett vágni. A falu vezetősége úgy döntött, hogy ha már nem lehet megmenteni a fákat, akkor legyenek mementók. A törzseket meghagyták, azokra pedig Gábor emberfejeket faragott. Bent, a faluban is látható néhány műve: a négyméteres körző, a háromméteres tű, valamint a kétméteres facsipesz. A játszótéri homokozó ujjait is ő faragta. Magyarországon kívül Hollandiában, Németországban is vannak köztéri szobrai. Búcsúzóul is újabb, élettapasztalattal teli bölcsességet kapunk. – Valami nem stimmel a mai világgal. Nem tudom, mi, de érzem. Régen az emberek a szerszámnyelet hasították, nem pedig esztergálták. Érezték a szálirányt. Görbe, egyenetlen volt, de használható. Ma esztergálják. Az eredmény nagyon szép, nagyon sima, de törik, mert nem veszik figyelembe a fa természetét. Félek, most mi nem vesszük figyelembe a természet természetét.