Vasi széncsaták - Vas vármegye területén már az 1800-as években is működtek bányák

A legjelentősebb a vasi bányák közül a Pinkafőhöz (ma: Pinkafeld, Burgenland) közeli buglóci bánya volt. A szenet a kitermelés helyétől közel öt kilométeres drótkötélpályán szállították el a vasútállomásra. Nem volt nagy bánya, egy-két tucat embernek adott munkát. Szenet bányásztak még a Szentgotthárdhoz közeli Ercsenyén (ma. Henndorf), Kukméron (ma: Kukmirn) és Máriafalván (ma Mariasdorf) is, de az utóbbi két helyen csak alkalmi kitermelés folyt. A geológiai kutatósokból eredően már a XIX. században is tudtak arról, hogy a megye más területein is vannak barnaszéntelepek. Korábbi vasi szénbányák – amelyek termelése nem sokat nyomott a latban – az első világháború után Ausztriához kerültek. A szén iránti kereslet nőtt, ezért nálunk is egyre többen foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy bányát nyitnak. Az egyik első ilyen próbálkozás még 1913-ban Toronyhoz kötődött, de nem járt sikerrel. A Kőszeghez közeli Pogány-völgyben 1919 és 1924 között folyt szénkitermelés. Nagy reményekkel indulhattak neki azok a vállalkozók is, akik 1922-ben Cák határában kezdtek neki a szénbányászatnak. Hamar rájöttek, hogy az tevékenység, amit elkezdtek, nem kifizetődő. A cáki bánya alig két évig működött, Cák nem vált bányásztelepüléssé. 

A gazdaságosságnak több összetevője van. Kőszeg-hegyalján a szén eléréséhez nem kellett mélyre fúrni, az közel volt a felszínhez. Nem kellett máshonnan szakembereket, például robbantómestert szerződtetni. A szén önmagában tehát viszonylag olcsó volt, de gyenge minőségű, és valahogy a felhasználókhoz is el kellett juttatni. Az 1942-ben alapított Szombathelyvidéki Szénbánya Részvénytársaság Ondódon és Toronyban indította el a bányászatot. (A két település 1950-ben egyesült.) Ez már nagyságrendekkel jelentősebb vállalkozás volt, mint a cáki. A cég elnöke Náray Szabó László jogász volt, a helyettese a fia, Náray Szabó István kémikus, egyetemi tanár. Műszaki tanácsadásra Balás Ádám bányamérnököt kérték föl. A cég 150 ezer pengő alaptőkével indult, amit rövidesen 225 ezer pengőre emeltek meg. A bánya beindításához, a tárnák és légaknák kialakításához máshonnan is hívtak, szerződtettek munkásokat. Miért éppen Toronyra esett a választás, miért nem Náraira, Nardára vagy Felsőcsatárra? Az egyik ok, hogy a szénréteg itt viszonylag könnyen elérhető volt, a másik Szombathely közelsége. 

Fontos szempont volt, hogy Toronynak volt vasútállomása. Akkor még működött a Szombathely–Pinkafő vasút, de a sajtóhírekből tudjuk, hogy a szén elszállításával többször is voltak gondok. Az ondódi tárnát vízbetörés miatt három év után le kellett zárni, de a bánya tovább üzemelt. Az államosítás utána felügyeletet a „népi szervek” vették át. A Szabad Vasmegye című lap többször is felhívta a figyelmet a bezárás veszélyére. A lap 1946 szeptember 22-i számában közölt tudósítás jól illusztrálja az akkori körülményeket: „… nem szabad megfeledkezni a toronyi szénbányáról sem. …65 bányászcsalád létfenntartása függ attól, hogy Szombathely közönsége hajlandó-e vásárlásával támogatni a bányát, illetve a bányászt.” A 46-os széncsata csak átmenetileg hozott sikert a toronyi bányászok számára. Az állam a nagy szénbányákat kívánta fejleszteni, a határhoz közeli Torony nem tartozott közéjük. 1951-ben munkásokat toboroztak, versenyfelhívást is közzétettek, hogy honnan, melyik faluból jelentkeznek a legtöbben. Vas megyében a legjobb eredményt Torony érte el, ahonnan heten indultak útnak Tatabányára. 

Közéjük tartozott Sárközi Kálmán is, aki már 45 előtt is bányászként dolgozott. „Alig várom már, hogy leszállhassak a bányába, hogy a föld gyomrában harcolhassak én is a több szénért. …már várnak bennünket a régi bányászok, a széncsata kipróbált hősei” – nyilatkozta az újságnak. (A széncsata, a békeharc és a többtermelés a Rákosi-idők kedvelt és gyakran használt kifejezései.) Néhány éves leállás után a munka 1956 novemberében indult újjá. A korabeli újsághírek szerint a bányanyitás a helyiek elhatározása volt. A politikai támogatás hiányában a jövő bizonytalannak látszott. 1957 márciusában a Vas Népe első oldalán tette fel a kérdést: „Mi lesz a toronyi bánya sorsa?” Az írásból megtudjuk, hogy akkor tizennégyen dolgoztak a szén kitermelésén, felszerelésük pedig néhány lapátból, csákányból, kapából és 10 csilléből állt. Az egyik megkérdezett bányász arról beszélt, hogy fejlesztésekkel, új munkások felvételével a termelés akár napi 200 vagonra is emelkedhetne. A kérdést a lap az „illetékeseknek” adta tovább. Ha végigböngésszük az újságokat, akkor nem derül ki, hogy mi volt a válaszuk, de a felsőcsatári talkumbányáról szóló júniusi riportban már azt olvashatjuk, hogy a „toronyi szénbánya üzemelését egyelőre leállították”. A toronyi széncsata, legalábbis annak első ütközete 1957-ben véget ért.