Jó reggelt, Vas vármegye!

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből?” – Rilke szavait suttogja a sós szél Duinó magas partja fölött, suhan a tenger felé a megválaszolatlan kérdés: mi lenne, „ha netán a szívére vonna hirtelen egyik” szárnyas barátaink közül? A sziklák meredélyén valaki lakott! Hátrahagyva az egyik magas fán egy deszkákból összeeszkábált házikót, benne fekhely, pokróc, asztallap viaszosvászonnal takarva, szék nélkül. Védett a vihartól, tűző naptól, és alvóhelyet adott éjszakára, menedéket a civilizációból kilépett ember számára. Ki tudja, meddig volt kedve innen fürdeni, sasszemmel lesni a távolt, morzsolni a duinói elégiát: „a nyílvessző állja a húrt, hogy szökni feszülten több legyen önmagánál. Mert nincs sehol maradás.”