"Minden éjjel Erdéllyel álmodom" – A 83 éves Kovács Sándorné Tercsi néni több mint harminc éve Vépen él

A Jókai utcai házban a vendégfogadó szobában ülünk le. Az ebéd – krumplifőzelék – már megfőtt, a kert a hőségben várhat. Jut idő az életéről kérdezni a háziasszonyt, akinek székelyes beszéde, szóhasználata ezer kilométerre keletre visz – képtelenség betelni vele.

– Ötvenéves házasok voltunk, amikor a férjem meghalt. Tizenegy éve vagyok özvegy, de a lányom, aki itt él Vépen, mindennap meglátogat. Olyan nap nincs, hogy fel nem jő. Ha ő főz, ő ad, ha én, akkor én adok neki ételt – meséli Tercsi néni, és mindjárt ráterelődik a szó a klasszikus erdélyi ételekre, mint a töltött káposzta, a csorbaleves húsgombóccal, a káposztaléleves, a muratura, azaz sós vízben eltett savanyúság, az ordás bukta és a kürtőskalács. Külön részletezi, hogyan készül a becsinált leves apró nokedlivel, aszalt szilvával és paradicsomos rántással.

Főzni az édesanyjától tanult, még gyermekkorában. Hatéves kora óta a munka jutott neki osztályrészül, akkor az volt a természetes.

– Negyedik gyermekként születtem a három nővérem után 1941-ben, Gyergyóalfaluban. A személyi igazolványomban még az szerepel: születési helye Magyarország. (Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz.) Abban az időben kicsi Magyarországnak nevezték Erdélyt. A szüleim gazdálkodtak, én nyolc osztályt végeztem. Édesapámnak én voltam a jobbkeze: tavasztól őszig együtt voltunk erdőn-mezőn. Nem volt más férfi segítség: ha kellett, a teheneket hajtottam, kaszáltam, vagy a kaszálás után pallogattam a rendet, hogy száradjon. Kiskorom óta sarló volt a kezemben, aratnom kellett, kötelet verni. Később fiatalasszonyként köttem, szőttem, munkába jártam.

Sok munka és sok nehézség is jutott az asszony életében. 

Húszévesen ment férjhez, három lányuk született, akiket szépen felneveltek. 1989-ig Gyergyóalfaluban élt a család, a gyermekeik azután sorban, a jobb élet reményében jöttek át Magyarországra és Ausztriába. Szüleikkel Magyarországon találkozhattak. 1991-et írtunk, amikor Tercsi néni Vépen maradt, hogy vigyázzon az unokákra.

– Néhányszor még hazalátogattam, de úgy itt maradtam, hogy azóta is itt is vagyok. A férjem egy darabig még otthon élt, hiszen gazdálkodtunk: fenn kellett tartani a lovakat, tehenet. Utána ő is végleg ideköltözött. Ha ott élnék, nyugdíjas lennék, de eladtuk a nagy kertes házat, amit saját kezűleg építettünk. Itt könnyebb az élet, nem kell annyit dolgoznom. Mégis van honvágyam: az ismerősök, rokonok, barátok hiányoznak. A szomszédasszonyok, akikkel jót beszélgetettem. S más a levegő, más a fű zöldje is. A patakból meríteni lehet. Minden éjjel álmodom Erdéllyel. Minden éjjel otthon van a lelkem.

Tercsi nénit a gyerekei révén unokákkal, dédunokákkal is megajándékozta a Jóisten. Napjai a konyhában, kertben, tévézéssel, olvasással és kötéssel telnek. Hívő katolikus, de már nem tud templomba menni, a lábai nem engedik. Hallgatja a Mária-rádiót, nézi a tévében a szentmisét, olvassa a Bibliát. Azt mondja, derűt ad, megnyugtatja, ha imádkozhat. Régen sokat varrt, szőtt és hímzett is, legutóbb kis papucsot kötött a dédunokájának.

– A szövést nagyanyámtól tanultam. Kötni öt tűvel is tudtam. Mindhárom lányomnak külön kötöttem, amikor férjhez mentek. A szőtteseken látni kalocsai és írásos motívumot, hosszúhímes mintát. Van riselős, lyukatosan hímzett is – mutatja a szekrényben és körben a szobában virághímes munkáit, párnákat, terítőket, futókat és saját szövésű ágytakarókat, falvédőket, abroszokat.

Az erdélyiek nagyon megőrzik, megbecsülik a magyarságukat, ezt többször is megemlíti. Erről árulkodnak az ő kincsei is.