Egyfecske: Átvenni a terheket – az volna jó!

Cipelni a keresztünket sokszor bitang nehéz. Nemegyszer úgy érezhetjük, itt a vége, egyszerűen nem bírjuk tovább. Néha le is tehetjük a lantot, hogy aztán másnap észrevétlenül újra a húrok közé csapjunk. Mert az élni vágyás ereje a legtöbb akadályon átsegít minket. De mi van akkor, amikor csak kísérők lehetünk, amikor a keresztút mentén pusztán várhatjuk a szenvedőt, de a kezéből ki nem vehetjük a terhet? A saját puttony elhordozása kihívás. Olykor teljesíthetetlennek tűnő kihívás. De valahogy azért megbirkózik vele az ember. De amikor a szeretteinek kell súlyos sózsákokat a nyakukba venniük, akkor fordul a kocka. Akkor mindent megtennénk azért, hogy lerángassuk a vállaikról a terhet, akkor bármit megadnánk azért, hogy mi cipelhessük tovább a keresztet. De nem tehetjük. Nem vehetjük el, nem adhatják át. S ekkor dől el, mennyire vagyunk erősek, hogy a lelkünk milyen tűzben edződött. Mert elcipelni valamit sokkalta könnyebb, mint felemelt fejjel kísérni a másikat, akinek a térdei rogyadoznak a súly alatt. Pedig a legtöbbször egy érintés, egy jó szó, egy biztató mosoly vagy csupán a csendes jelenlétünk többet ér a fizikai segítségnél, a keresztletételnél.