Tüskék vagy inkább hidak - Premier a börtönben: a művészet sokat segíthet az integrációban - fotók

Személyes dolgainkat hátrahagyva, súlyos vasajtókon keresztül érkezünk a színházterembe. Percekig tart hozzászokni – ha hozzá lehet egyáltalán – a csupaszság érzéséhez, önkéntelenül nyúlnánk a telefonok után, de ezúttal nincs, ami elvonja figyelmünket. Akkor még nem tudom azt, amit 70 perccel később: éppen ez a „másállapot” adja meg a kellő alapot az előadáshoz. A függöny mögül kiszűrődnek a készülődés hangjai, miközben Kovács Mihály bv. ezredes, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság szolgálatvezetője köszönti a vendégeket (hozzátartozókat, munkatársakat, és itt vannak a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézet színészei is, akik a jóra való restség témájában készültek előadással). Hangsúlyozza: nem adaptációt látunk majd, a szövegkönyvet a fogvatartottak maguk írták. 

Az előadás pedig egyfajta folytatása – második része – a tavaly bemutatott A hatalom ára című darabnak, amely a tízparancsolat közül az elsőt dolgozta fel vígjáték formájában. Humorból és poénból ezúttal sincs hiány, kell is, mert ahogy a program mentora, Várnagy Andrea Liszt Ferenc-díjas zongoraművész – egykori szombathelyi zeneművészetis diák – mondja: a humor kinyitja a szíveket, a nyitott szívekbe pedig betalálnak a veretes mondatok. A szőlősbirtok házának nappalijában vagyunk – itt is maradunk –, de az ajtók használatával újabb terek kapcsolódnak be – képzeletben – a játékba, és egyszer utalást kapunk arra is: délután van. Hogy pontosan mennyi idő telik el, míg az áleladóból és álvevőből letartóztatottak lesznek és a „láthatatlan angyal” mondatai fülekre találnak, mindegy is. 

A formaruhát jelmezre cserélő alkalmi színészek nem hagynak üresjáratot, a jelenetek jól kigondolt szisztéma szerint építkeznek egymásból, és ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre kevesebb a poén és több a súlyos mondat (üzenet). Sokan sokféle módon és formában nyúltak már a bűn és bűnhődés témájához, ezúttal egzakt, világos állásfoglalást kapunk: „Senki nem bűnhődhet büntetlenül.” Mennyi mindenben lehetünk torkosak? – a kérdés mélyére ástak a szombathelyi fogvatartottak, és közben – Várnagy Andrea szerint – kimondatlan dolgok kerültek kimondásra, hol a szó szoros értelmében, máskor egy összepillantás formájában. 

– A művészet feltárja az emberi mélységeket, segít az integrációban. Ők hamarosan szabadulnak és a „szomszédaink” lesznek. Nem mindegy, hogy tüskéket vagy hidakat építünk feléjük – fogalmazott a művésznő. 

– Furcsa ezt mondani, hiszen mégiscsak börtönben vagyunk, de úgy emlékszem majd erre az időszakra: nem volt semmi – mondja Kemény Kornél, aki a közös munka legnagyobb eredményének azt tartja: értékes, életre szóló barátságokat kötött. „Óh, Istenem, miért nincs két életem?” – csendül fel a Piramis-dal az előadás végén, és az ismert sorok akarva-akaratlanul új értelmet nyernek. Mire elhagyjuk az utolsó vaskaput is, kisüt a nap.